Sipos Péter: „A legnagyobb siker, hogy húsz éve együtt van a zenekar, és a nyolc fiú a mai napig örömben, barátságban van. Mindig csapatjátékos voltam – gyerekkoromban is, akkor vízilabdáztam -, és azt gondolom, hogy egy csapattal nagyon nagy dolgokat lehet véghez vinni. Egy ember el tud tolni egyedül egy szekeret, nyolc ember viszont egy kamiont is. Egységben az erő. Az alapvető titok szerintem a tolerancia, hogy mindenkinek elfogadjuk a hülyeségét. Az erős oldalát próbáljuk kihozni mindenkinek, és nem a gyengeségeivel maceráljuk nap mint nap, mert szerintem abból lennének a konfliktusok. Rájöttünk már arra az évek során, hogy ki miben jó, és mindenki olyan feladatot kap a zenekaron belül.
Annak idején, amikor mi már koncertezgettünk sokat, két platinalemezünk már volt, akkor indult a Dáridó. Kisebb-nagyobb műsorokban már szerepelgettünk – mindenféle kábeleken -, de önálló dolgokkal még nem, és a Dáridóban óriási sikerünk volt. Lajcsi egyre többet hívott minket, aztán már minden adásba. Gyakorlatilag, amikor Árpa Józsi – Árpa Attilának az
apja – volt ott az egyik igazgató, akkor volt egy külföldi forgatás, ahol felfigyelt ránk, hogy ebben a csapatban több lehetőség van, mint az, hogy egy számot elénekeljenek egy műsorban. Elkezdtük rágni a dolgot, hogyan lehetne egy önálló műsort csinálni, és én bedobtam azt az ötletet – éppen akkor jelent meg a Ráncdalfesztivál című lemezünk, egy koncert album a hatvanas-hetvenes évek sztárjaival -, hogy mi lenne, ha ezt megfilmesítenénk. Ez egy szilveszteri adás lett, és óriási sikere volt, vertünk minden nézettséget, imádták az emberek. Akkor azt mondták, hogy csináljunk többet, és egyre jobban belemélyedtünk. Leszerződtünk a televízióval, lett évi nyolc műsorunk, mindennek a paródiáját megcsináltuk,
úgyhogy hetven önálló műsort, és azon kívül rengeteg vendégszereplést tudhatunk magunk mögött. Jókor voltunk jó helyen, jó időben, és pont akkor jöttünk ki egy olyan dologgal, ami még nem volt.”
Szekeres Adrien: „A pillanatnyi siker egy művész életében olyan állapot, amikor tényleg valami olyan szintre kerül a lelke, és a teste egyben, ami ritka. Volt egy ilyen élményem nemrég Miskolcon, egy koncerten, amin vendég voltam. Áriákat énekeltem – amit eddig nagyon kevesen hallottak tőlem -, és ott átéltem ezt, hihetetlen módon át tudtam magam adni.
A másik fajta sikerélmény – ezt nekem tanulnom kellett – amikor az ember túl van valamin, egy koncerten, turnén, vagy megjelent egy lemez, és muszáj azt mondani magamnak – megveregetve a jobb kezemmel a bal vállamat -, hogy ez most szép volt. Ez nem egy pillanatnyi dolog, hanem rá kell ébredni, hogy ezt nem kell szégyellnem – nálam ez tényleg nagyon nehéz volt.
Tíz évvel ezelőtt találkoztam egy angol tanárral – akkor még tényleg a pályám elején, az Unisex együttesen voltam túl -, és azt mondta nekem, hogy azért nem semmi, amit elértél. Ott álltam egy több diplomás emberrel szemben, megjelent két lemezem, és ezt mondta nekem. Akkor én egyáltalán nem éreztem, hogy ez valami. Most már eljutottam odáig, hogy ha egy lemezemből elfogyott tizenhétezer darab, vagy az egyik dalomat három millióan megnézték a youtube-on, vagy ha adtam egy tizenhat állomásos turnét, akkor azt mondom magamnak, hogy ezt most légy szíves fogd fel, hogy ez most valami, amit csináltál. Ilyenkor azonnal jön a következő feladat, a következő kihívás, és azonnal elkezdem tovább szövögetni az álmokat…”
Molnár Szabolcs
www.sztarportre.hu
