Hallgatom a rádiót. Röpködnek az idegen fogalmak. Okos politológusok, szociológusok, pláne politikusok vitatkoznak arról, hogy mi jobb a cigánygyerekeknek az iskolában, – már ha elmennek oda éppen – ha elkülönítik őket, vagy ha ugyanabba az osztályba járatják őket, ahová minden hasonló korú gyereket.
Ilyenkor választások évében gyakorta előkerül ez a vita. Úgymond had lássa az a választópolgár,- mert naná, hogy a szavazatért csinálják – hogy mennyit törődnek vele ebben az országban. Nem is értem mitől annyi az analfabéta nálunk, mint a háború után? Okos oktatásügyes szakértő mondja: még mindig jobb, ha elkülönített osztályba járnak a cigánygyerekek, mert akkor nem éri nap, mint nap őket az a frusztráció, hogy Ők mennyivel vannak lemaradva más társaikhoz képest. Egyes területein az országnak nincs más módszer csak a szegregáció??? Persze ez csak akkor jó, ha az a cigányosztály ugyanolyan feltételek között, ugyanolyan jól felkészült pedagógusokkal ellátott iskolában tanul. Azt hittem rosszul hallok… De nem! Komolyan mondja, így gondolja. Ezután viszont abban biztos lehetek, hogy a vitatkozó „szakértők” nem láttak még cigányosztályt, cigánytelepet, de lehet, hogy még romát sem.
Miért gondolom mindezt? Mert olyan módon szakad el az a politika, a „politikai elit” – akiknek köszönhetjük ezt a kialakult helyzetet, hiszen sorozatos döntéseik, rendeleteik, törvényeik nyomán alakult ki az a helyzet, hogy jobban megéri manapság a segélyre, családi pótlékra várni otthon, mint dolgozni, tanulni, iskolába járni – a mindennapi valóságtól, hogy azon is csodálkozhatunk, hogy ezt a problémát látják, s felvetik egyáltalán.
A hetvenes években tanítottam olyan iskolában, ahol az osztályomba húsz cigány és tizennyolc magyar gyerek járt. Ötödikben a húsz cigánygyerek ötven százaléka még nem tudta az abc-t. Kettéosztottam az osztályt, az egyik felének az abc betűit rajzolgattam, a másik felének Petőfi: János vitéz című elbeszélő költeményét tanítottam. Nem mondom, hogy először nem fakadtam sírva, hiszen a szépen eltervezett tantervemet és óravázlatomat alaposan felborította ez a tény, de a helyzeten nem siránkozhattam, hanem azonnali megoldást kellett keresnem.
Nem vagyok benne biztos, hogy ez a jó példa, ez a jó módszer, de akkor úgy éreztem, jó, hogy ide járatják őket iskolába, mert legalább a cigánygyerekek előtt ott van a minta, ott a jó példa, amiből esetleg tanulhat valamit. Szándékosan vontam be együtt őket közös játékokba, közös produkciókba, hogy ne érezzenek megkülönböztetést. Nem mondom azt, hogy könnyű volt a feladat, de sok sikert jelentettek a pici előrelépések is.
Mondják a pedagógusok, hogy ma más a helyzet, már ezt az időszakot nem lehet alapul venni. Lehet, hogy nekik is igazuk van, hiszen abban az időben még tisztelték a pedagógusokat.
Viszont abban változatlanul vitázom, hogy az jobb, ha bizonyos csoportokat elkülönítünk egymástól. Úgy gondolom, ezzel hamis képet alakítunk ki minden felnövekvő gyermekben, s ez majd később visszaüthet. Nem „fajtiszta” társadalomban élnek majd, ha kikerülnek az életbe, sem egyik sem másik oldalon, miért sugallanánk ilyen képet nekik.
Az lenne mindannyiunk számára üdvözítő, ha politikusaink amilyen gyorsan csak lehet, meddő viták helyett olyan kemény törvényeket hoznának, s azok betartását számon is kérnék, hogy ne érje meg senkinek kibújni az iskolakötelezettség alól, s amikor már ideáig eljutunk, bízzák jól felkészült pedagógusokra az iskolán belüli életet, akik majd bizonyosan nem szegregálnak, diszkriminálnak, vagy integrálnak, hanem egyszerűen tanítanak, oktatnak.Ez nem demagógia, hanem egyszerűen a józan ész diktátuma…
Orosz B.Erika
