Janicsák István: „Elég nagy hülyéskedő vagyok. Apám is ilyen volt, tőle örököltem. Sportoló volt, focista. Több mint négy évig volt hadifogságban. Úgy jött haza, hogy soha nem szidott senkit. A hadifogságról is nagyon vicces dolgokat tudott mesélni. Én abban nőttem fel, hogy anyám egy tragika volt, apám pedig egy nagyon könnyed, mindent viccesen vevő pasi. Én gyerekkoromban – akkor még nem dőlt el, hogy melyiket fogom örökölni -, már a vicces dolgok felé vonzódtam. Amit legjobban szeretek, az a szatíra – amit a Z’Zi laborral is csináltunk -, hogy önmagunkat is kigúnyoljuk, és kicsit kifordított módszerrel állunk a dolgok felé. Mindig látjuk a fonákját is a helyzetnek.
Vannak férfiak, akik egész életükben nagyon komoly ábrázattal járnak-kelnek, mert az a meggyőződésük, hogy csak így veszik őket komolyan. Vannak, akik pedig annyira hatékonyak tudnak lenni, hogy átviccelhetnek mindent. Megengedhetik maguknak, mert attól még komolyan vehetőek, attól még megbízhatóak. Hogy mást ne mondjak, a nők például szeretik a vicces férfiakat. Úgy vannak vele, hogy ha valaki szórakoztató, akkor azzal szívesebben vannak. Persze alapvetően a megbízható, és egzisztenciával rendelkező férfiakat kedvelik, vagy választják ki, de az biztos, hogy társaságban mindenképpen a viccesebb, jópofa fazonokat szeretik – mondja Janicsák István.
Úgy képzeltem el, ahogy otthon láttam – mondja Pityinger László Dopeman. Ha úgy vesszük, az én családi életem is egy kudarc, mert nem tudtam együtt maradni a gyerekem anyjával, és a gyermek nem úgy fog felnőni, ahogy én azt terveztem. Úgy képzeltem el a családi életemet, ahogy otthon láttam… Hiába volt hatalmas a szenvedély, vagy óriási a szerelem, olyan szinten másképp voltunk szocializálódva… Hiába akartam kivetíteni, amit elképzeltem, ha ő teljesen másképp képzelte el. El kell tudni engedni a dolgokat… Az tud elégedett és vidám, vagy boldog életet élni, aki el tudja engedni a dolgokat. Ha nem ragaszkodom semmihez, akkor nyugodtan tudom élni az életet – zárta Dopeman.
Dolák-Saly Róbert: Soha nem szabad elfelejteni szerintem, hogy ez a lét mennyire átmeneti. A nagyon sok millió évhez képest, amit az ember nemléttel tölt el, tényleg egy villanás ez az egész. Igazságtalannak tartanám, ha a sok millió évet gondolnánk nagyon csúnya mumusnak, miközben fölmagasztalnánk ezt a pár pillanatot azzal, hogy na ez az igazi, és a többi negatív. Érdekes paradoxon, de az élet része az is, hogy nem vagyunk. Átgondolandónak érzem, hogy milyen izgalmas és szép dolog, ha a világegyetemet úgy tekintjük, mint egy hatalmas nagy egységet, aminek részei vagyunk akkor is, amikor nem pont ebben a sorrendben vagyunk összerakva. Itt gondolok arra, hogy külön van a cukor, külön a kakaópor, külön a tej, és amikor ezt egybe rakjuk, akkor kakaó lesz. Na igen, de előtte, meg utána az nem kakaó, de attól nem kell megijedni, mert mi részei maradunk a világnak. És ilyen értelemben ez azért egy picit megnyugtató – mondta Dolák-Saly Róbert.
Idősebb Müller Péterről: Nagyon sokat köszönhetek neki – kezdte Müller Péter Sziámi – és nagyon sokat tanultam tőle. Ő engem örökbe fogadott, amikor 11-12 éves voltam. Onnantól kezdve egyre evidensebb, hogy ez egy sorsszerű találkozás. Nagyon szoros barátság, aminek része az is, hogy körülbelül egyformán gondolkodunk a világról.
Az édesanyám engem egyedül nevelt, és a papa beleszeretett. Udvarolni kezdett neki úgy, hogy a mama javára volt egy elég jelentős korkülönbség, és nem nagyon vette őt komolyan. Nagyon szép nő volt a mama – még most is az, pedig meg sem mondom már mennyi felé jár. Mindig megkérdezte tőlem, ha jött egy férfi, aki udvarolt, hogy én mit gondolok, akarnám-e hogy ő legyen az apukám. Az igazság az, hogy nekem soha egyik sem tetszett, kivéve a Müller papát – akit azóta is ösztönösen úgy hívok, hogy az édesapám -, ő rá mondtam azt, hogy igen.
56-ban a papa hót szerelmesen tudta, hogy mi egy veszélyeztetett környéken lakunk – az Üllői út környékén, ahol a legnagyobb volt a balhé, és a házunkra jobbról-balról egy-egy orosz tank nézett – elindult Zuglóból gyalog, két vekni kenyérrel a hóna alatt, mert azt gondolta, hogy mi biztos éhezünk. Olyan szerencséje volt – az amúgy hihetetlen szerencsétlenségben -, hogy majdnem eljutott a házig a nagy lövöldözésben, de ott aztán lelőtték, az Üllői úthoz közel, a Tűzoltó utcában. Lelőtték, szó szerint, tehát egy orosz tankból kapott egy sorozatot, és klinikai halálba került, úgy élesztették újra. A mai napig olyan lábsérülése van, ami gondot okoz, nagyon megsínylette ezt a dolgot. 56 végén bementünk hozzá a kórházba, és én tudtam ezt a történetet, azt gondoltam, hogy itt van a mi hősünk, és a mama keblére omlik, teljes lesz a család. Ehelyett a mama iszonyúan
leteremtette, és mivel ő nem volt bele szerelmes, ebből nem lett rögtön házasság.
1962 körül – én akkor intézetben voltam, és pont a gyengélkedőn igyekeztem bliccelni -, bejött egy nővér, és mondta, hogy jó hír van, mert haza mehetek, férjhez megy az anyukám. Nagyon izgultam hogy kihez, és amikor megtudtam, hogy ez a Müller papám, akkor nagyon örültem, mert én is így gondoltam. Onnantól kezdve lett egy kicsit más az életem, mert a papa komolyan vette azt, hogy ő nevel engem, és ennek volt egy irodalmi nevelés része is. Ez messze túlmutat azon, ami egy szülő és gyermek viszony szokott lenni, ez egy nagy barátság – mesélte Müller Péter Sziámi.
Molnár Szabolcs
www.sztarportre.hu
