A történet négy testvérről szól; a Nagyról, a Középsőről, a Kicsiről, meg a Sajátról. A történet az Anyáról, meg az Apáról is szól, akik nem is az ő igazi szüleik, legalábbis a Nagynak, a Középsőnek, meg a Kicsinek nem. Vagy mégis?
Nincsenek nevek, csak kérdező, mesélő és az ő történetük; egy család története.
A feltűnő az Anyában az, hogy nincs benne semmi feltűnő; a legmegrázóbb pillanatokról is nyugalommal mesél, mert már „feldogozta” a másfél évvel ezelőtti állapotot. Akad, aki bolondnak hiszi, mert energiát fektet nem mindennapi gyerekeibe, de ez őt nem érdekli, csak az a Négy. A házban mindig rendetlenség van, hiszen gyerekek lakják; az a Négy.
– Mi vezette rá erre az útra? Nevelőszülővé válni?
– Házasságom előtt volt egy négy évig tartó kapcsolatom, s a párom anyjánál nevelkedett nyolc nevelt gyerek, nem igazán jó körülmények között; nem foglalkoztak velük. Sokszor megesett, hogy egész nap velem voltak, jól éreztük magunkat. Akkor már elgondolkodtam azon, én ezt tudnám csinálni, szeretnék foglalkozni gyerekekkel ilyen formában.
Tanári pályára mentem, tanultam pszichológiát, pedagógiát, szociológiát, de abba kellett hagynom, más utat keresni, amiből jobban meg tudok élni, ez lett a vendéglátóipar.
-Van saját gyermeke?
-Van egy tizenéves lányom. Ő adta a második lökést ennek a lépésnek, mindenáron szeretett volna egy testvért, én viszont egészségügyi okokból nem tudtam vállalni második terhességet.
– Mikor történt az első lépés?
– Még bérházban laktunk, megbeszéltük a férjemmel, hogy oda ne vigyünk gyereket, inkább kertes házba. A Gyermek- és Ifjúságvédelmi Intézetbe beadtuk az igénylést, s elköltöztünk, már aszerint választva házat, amit „tervbe” vettünk, lesz egy nevelt gyermekünk.
– Elég volt az igénylés?
– Nem. Rengeteg munka előzte meg az intézet és a mi részünkről is. Környezettanulmány, bizonyítványok beadása, keresetigazolások, a házon történő átalakítások, minél biztonságosabbá tenni és a nevelőszülői tanfolyam.
– Mi történik egy ilyen tanfolyamon?
– Van egy vezető az intézet részéről, van egy hivatásos nevelőszülő, s 14 résztvevő. Több blokkból áll, melyek végén otthon kellett dolgozatokat írni. Lényegében magunkat, egymást boncolgattuk az életünk számos aspektusából. A tanfolyam elvégzéséről kaptunk egy tanúsítványt, ezután felterjesztik kérvényünket a gyámhivatalba, hogy megkaphassuk a működési engedélyt. Mi négy gyerek elhelyezésére kaptunk engedélyt.
– Most hány gyerek nevelkedik önöknél?
– Mi egy lányt szerettünk volna, de lett még két fiú, testvérek, hárman. Ragaszkodtam hozzá, csak testvérek lehetnek.
– Miért?
– Van a mi családunk, a mi világunk, s van az ő világuk, amiből jöttek, ennek a kettőnek össze kell szoknia, alkalmazkodnia egymáshoz. Három különböző világból jövő gyerek, különböző háttérrel, múlttal, nemcsak a felnőtt, a gyerekek számára is megterhelő érzelmileg, pszichésen.
– Hogy zajlott az összeszokás?
– Ők kiragadva az otthoni sanyarú élethelyzetükből az intézet befogadójában éltek, már onnan jártak iskolába, óvodába. Először én jártam be hozzájuk ismerkedni. Mindig vittem valamit, csokit, üdítőt, ruhaneműt. Egy hónap után jött a férjem, a lányom, a húgom is látogatóba. Ezalatt a házunkban többször volt környezettanulmány, minél megfelelőbb legyen a felkészülés a befogadásukra.
– Hová vezetett az első útjuk az intézetből?
– Elmentünk a városba és egész nap „csavarogtunk”, későn értünk haza. A legelső pillanattól fogva próbáltuk megmutatni nekik, hogy milyen amikor az ember él, nemcsak van.
Már az első nap elmondtuk a szabályokat, amelyek egy normál családban furcsának tűnnek, de nekünk akkor kellett. Az első: az őszinteség; mindent elmondani, nem elhallgatni, nem hazudni. A második: nem csavarogni, ha megbeszéljük, mikor lesztek itthon, én nézem az órám, mert akkor itthon kell lenni. S a három lépés távolság köztük és köztem. A rendszer, a rendszeresség, a megszabott keretek nagyon fontosak voltak, ez adott biztonságot mindenkinek, komolyan vettük bármelyikünkről volt is szó.
– Szigorú szabályok.
– Sajnos mindet áthágták, főleg a Nagy. Nagyon nehéz időszak volt. Elmúlt. Ma már nincs három lépés távolság, ma már van biztonság érzetük ,van kötődés, van bizalom. Ma már elmehetnek moziba, ha akarnak, vagy otthon egyedül marad a négy gyerek, pedig korábban az utcára sem engedtem ki őket
– Honnan jutottak hová?
– Mi beültünk az autóba a férjemmel és elmentünk megnézni a helyet, ahonnan ők kiszakadtak. Látni szerettük volna, mi a háttér. Két nap kellett, hogy megemésszem, amit láttam, a nyomor, a szegénység, bedeszkázott ablakok, mindenhol sötétség a házban, nincs fűtés. A gyerekeim most is félnek a sötétben.
Utólag tudtam meg, hogy a helyi önkormányzat kétszer is segített a szülőknek, tegyék rendbe a házat, a gyerekeket, de minden maradt amilyen volt, a pénz pedig eltűnt. A gyerekek máig magukon hordozzák ennek az állapotnak a nyomait, melynek egy része eltűnhet, kezelhető, másik része míg élnek „rajtuk” marad.
– A nyomok?
– Mindhárom fogyatékos; bár a középsúlyos szintről már csak az enyhén súlyos szinten vagyunk, ennél több javulást a szakemberek sem remélnek, a fizikai gyengeségről nem is beszélve.
– Milyen orvosok?
– Pszichológus, neurológus, pulmonológus, hosszú a lista, számos szakemberhez vittem el őket. Találtak tüdőelégtelenséget, ekcémát, fülproblémákat.
A Középső 8 éves; már nagyjából tud olvasni, a Kicsi mikor hozzánk került 4 évesen még nem tudott beszélni, ma pedig verseket szaval. Ami megmaradt : az emlékezetgyengeség, a logika hiánya, de remélem itt is lesz pozitív változás.
– Egy család, három különböző gyerek
– Három különböző személyiség, s ezt erősítem is bennük; ők mind mások, így kell elfogadni őket; így, ahogy vannak .Mindegyiknek más a gyengéje, más az erőssége, s mi ezt próbáljuk meg előtérbe helyezni, amiben jók. A sérüléseket nem veszem tudomásul, legalábbis ők ezt látják, nem sebként realizálom bennük. Ami történt az a múlt, elmúlt.
– Sebek. Otthonról?
– Sajnos, igen. Némelyikről lehet múltban beszélni a maradandó fogyatékosságon túl. A három gyereknek megvolt a maga kálváriája, de nem egyedül mentek rajta végig, mert ott álltunk, álltam mellettük végig. Ezt állandóan mondom; itt vagyok, segítek, nemcsak szóval, testileg is éreztetem, ölbe veszem, simogatom, a közelben vagyok.
A Nagy, miután hozzánk került nem beszélt velünk, csapkodta az ajtót, azt hittük iskolába jár, de csavargott, cigarettázott. Eredetileg a férjem munkát vállalt volna, de a kialakult helyzet miatt nem tette meg. Reggel vittük a Nagyot az iskolába, este mentünk érte
Ma már minden kis titkát megosztja velem, hol nénizik, hol anyának hív. A befelé forduló, agresszív jellem mosolygóssá, kitárulkozóvá vált.
A Középsővel nehezebb gondok léptek fel. Nála az érzelemhiány, a saját belső világ kiépítése sokkal felfokozottabb volt, mint a Nagynál. Ringatja magát; szakkifejezéssel: túlmozgásos állapotot produkál, ami lelki trauma következménye. A lelki trauma 9 hónaposan következett be először. Begyulladt a füle, amit az édesanyja nem kezeltetett időben, az orvosnak valamelyik szomszéd szólt, mikor már ömlött a füléből minden, ami csak onnan ömleni tud. A gyerek kórházba került, fülét leválasztották, más megoldás már nem volt a tisztításra, gyógyításra. Az anyja nem ment vele, a kórházi ápolószemélyzet nem foglalkozott a gyerekkel, nekik nem ez a feladatuk, leterheltek. Rácsos ágyban feküdt három hónapig. Egyedül. Ringatta magát, vigasztalta magát. Még háromszor került kórházba- fagyásos állapot, mérgezés, gyógyszer túladagolás. Mindig egyedül volt, ismétlődött, rögzült a traumatikus élmény.
Interneten szakorvosok véleménye után kutakodva néztem meg, mit tehetek én. Masszírozom, gyúrom a végtagjait, ölbe veszem; enyhül, de ha valami fölzaklatja, ismét felerősödik ez az állapot Sokat van együtt a férjemmel, minden férfi munkát együtt végeznek a ház körül. Neki mi vagyunk apa; meg anya.
Négy hónapig nem beszélt, mi nem szóltunk rá ezért, beszéltünk hozzá. Négy hónap elteltével, miután leszedtem az asztalt vacsora után, ő ott maradt; kérdeztem mit szeretne, erre ő: „ Beszélgetni szeretnék.” Akkor több órán át beszélgettünk.. Egyik este mondta: „ Anya, én erről álmodtam, mikor fáztam. Erről, ahogyan most élünk.” Beszélgettünk.
– És a Kicsi?
– Az első nap jött haza a férjem, a Saját szólt: „Jön apa!”. A Kicsi földre vetette magát és ordított, a Kicsi rettegett, mert meghallotta ezt a szót: apa. Ha felemeltem a kezem, mert megsimogatom a fejét; ő akkor védekezett, maga elé tartotta a kis kezeit, félt. Nem beszélt ő sem, nem tudott. Viszont falt, nem evett, egyszerűen képtelen volt betelni az étellel, hányásig ette magát. Ma már tudja, van csoki, van tej, van tészta. Mikor hozzánk kerültek ugyanazt kapott enni mindenki. Nekik fájt a hasuk, szorulásuk volt. Rájöttünk, a szervezetük nem ismeri ezt, vagy azt az ételt, s így reagál az ismeretlenre. Tehát fokozatosan vezettünk be minden ételt, ha ilyen reakciók léptek fel, akkor kihagytunk egy hetet, s aztán újra próbáltuk A Középső csak a kamillateát ismerte.
– Az iskola, az óvoda nem adott más ételt, mint amit otthon kaptak?
– Nagyon ritkán jártak oda, otthon, elbújva, vagy kitéve az utcára. A Kicsi sokat lehetett egyedül. Nálunk ugyanis a fürdőszobába bújt be sokáig, felszedte a fugát.
– Az édes szülőkkel van kapcsolattartás?
– Hivatali előírás a kapcsolattartás havonta egy alkalommal. Az édesanyjuk próbál mindig ott lenni, az apjuk egyszer jött el a találkozóra. A nevelőszülő feladata a gyerekek „helyreállítása”, visszaterelni őket a normális életvitelbe, a szülőé pedig, minél előbb megteremteni a visszafogadás feltételeit. Az én gyermekeim anyja azt mondta, ez neki a legjobb megoldás, nálam tudni őket.
– A Saját miként viszonyult ezekhez a helyzetekhez?
– Mi felkészítettük, s az ismerkedés folyamán mindannyian láttuk, mit vállalunk. Szeretik egymást, testvérként kezelik, nevezik a másikat. Sőt! Kiállnak a másikért, volt eset, a Nagy-ot csúfolta valaki, s a Saját meghuzigálta a csúfolódó haját. Mi ilyenné alakítottuk őket.
Mára összeszoktunk, egyre jobban megismertük a másikat, szeretjük a másikat. Nyaralunk, gyerekzsúrokat szervezünk, családi partikra megyünk, élünk, mint más család.
Csak a mi munkánkat 3-4 hetente ellenőrzik. Otthon van három mappám, ezekben akták, mert vezetnem kell a gyermekeimmel kapcsolatosan mindent. Aktahalmok; de mindent akta mögött egy gyerek van. Az én, a mi gyermekeink.
Illés Adrienn
