A címben látható kérés Benczés Miklós részéről érthető elsősorban a DVTK-szurkolókra és a következő négy meccsre, de akár arra is, mit tanácsolna a (majdani) klubvezetésnek, ha nyáron a véleményét kérnék a jövő csapatának kialakítása tekintetében.
A fiatal szakvezetővel, aki egy szerdai bejelentés és az azt követő csütörtöki döntés következtében szombaton, Pakson foglal helyet a DVTK kispadján először vezetőedzői minőségben (mármint a jelenlegi helyzetben; de van már múltja e poszton, erről még lesz szó), pénteken készített interjút a hivatalos klubhonlap. Tulajdonképpen ebben a cikkben hangzik el a fenti bejelentés hivatalosan: Tóth László helyét, amint arra elmúlt napokbeli hírek utaltak, eddigi segítőinek egyike veszi át mostantól, az idény hátralévő részére.
Benczés Mikivel – korára, ugyanakkor régi piros-fehér kötődésére tekintettel még a szurkolók is becenevén ismerik és szólítják – a stadionban, a kispadoknál beszélgetve mindjárt az lett a nyitótéma, hogy milyen „koreográfiára” készül: a hazai mérkőzések hevében ülni avagy állni fog-e, netán oldalvonalig rohangálni, bírót számon kérni… Mint mondta, készülni nem készül, de alighanem többnyire állva fogja nézni a találkozókat, viszont közismerten nem az a személyiség, akit kiállítás, lelátóra küldés fenyegetne vehemens magatartása miatt. Ezután azzal folytatja a cikk: jár neki a gratuláció a megbízatásához.
– Van mihez? Hogyan éled meg ezt a szituációt? Kitüntetés vagy átok?
– Igen, és köszönöm szépen. Egyrészt mindenképpen óriási megtiszteltetés. Ugyanakkor óriási teher is. Még ha azt mondják is, hogy nem az. Hogy a kiesés az elsőosztályból Benczés Miklóssal fog megtörténni… nem felemelő érzés, noha most már borítékolható. Ha nekem ezt a szerepet szánta a sors, kiesni a centenáriumi évben, az szomorú.
– Pláne úgy, hogy a kívülálló, a szurkoló csak keresi az okot, az indokot, a magyarázatot.
– Nincsenek titkok emögött. Sokan keresik, de hiába. Egy klub stabilitása és eredményei szempontjából nagyon fontos az állandóság, mind a játékoskeret, mind a szakvezetés, mind a menedzsment terén. Ha mind megvan, se biztos a siker, de ha egy is hiányzik, az kétségessé teszi. Ha pedig minddel gond van… A DVTK-nál az utóbbi években nem volt biztosított egyik sem. Előre látható volt, hogy hosszú távon baj lesz belőle. Hogy ez pont most, az ünnepi évforduló idején következik be? Ez a legnagyobb szívfájdalmam.
– A bizonytalan helyzet képét erősítette a drukkerek szemében, hogy a mostani edzőváltás is amolyan ad hoc ügynek tetszett. Vagy hetekre előre meg volt tervezve?
– Nem, ez így tényleg szerdán, a bajnoki (vereség itthon a Nyíregyháza ellen – a szerk.), után merült fel először. Én onnan tudtam meg, hogy a meccs utáni sajtótájékoztatót követően – ahol nem voltam jelen – egy újságíró rákérdezett. Gratulált. Kérdezem: mihez? Aztán Laci elmondta, mit nyilatkozott. Ugyanakkor szó sincs róla, hogy úgymond hirtelen felindulásból, a vereség miatti csalódottságában határozta volna el, hogy csere lesz köztünk. Mikor kértem, hogy ezt a négy meccset már vigye végig, mert szerintem nincs értelme a váltásnak, ő ragaszkodott hozzá, hogy előrébb lépjek.
– Mire te?
– Később még Nagy Bélával is beszéltem, ismertette a klubvezetés elképzelését. Aludtam rá egyet, és elvállaltam.
– Tóth László az elmúlt napokban utalt rá, hogy jó kapcsolat van köztetek, ahogy ő fogalmaz, „alany-állítmány” viszonyban dolgoztok, emiatt is bízik benned, jó szívvel adja a kezedbe az irányítást.
– Ez igaz, noha hozzá kell tenni, a hierarchikus rend megvolt, vezetőedző és segédedzők, gyakran kikérte a véleményemet, de természetesen az ő elképzelései szerint folyt a szakmai munka. Tehát jó a viszonyunk, most is, semmi okát nem látom, hogy megváltozzon. Viszont mától azt kell mondani: az elsőszámú felelős a játékért és az eredményért én vagyok. Nem feledkezve meg segítőimről, Veréb Györgyről és Vitelki Zoltánról.
– A szurkolók azon része, amely tüzetesen figyeli szeretett egyesülete életét, jól ismer téged, jól emlékezhet diósgyőri szerepvállalásod fontosabb állomásaira. Sokan mások viszont nemigen tartják számon, ki a klubnál a segédedző. Nekik mutassunk be kicsit alaposabban, a kezdetektől.
– Salgótarjánban születtem…
– Futballváros!
– Hajaj! Hogy csak egy híres edzőt mondjak, aki szintén onnan származik: Szabó Géza. Őt nem kell külön bemutatni. Ami engem illet, kilencéves korom óta miskolci vagyok. (Miklós idén 41 esztendős – a szerk.) Még Tarjánban ismerkedtem meg gyerekként a futballal. Az ideköltözés után a DVTK serdülőcsapatában játszottam. Csakhogy fiatalon abbahagytam, 15 évesen; későn érő típus voltam, alacsony növésű… feladtam. Úgyhogy ha olvassa most ezt egy ilyen korú kissrác, üzenem, ő ne adja fel! Folytatva a történetet, a Bláthyba jártam iskolába; mint Veréb Gyuri bácsi, persze, ő jóval korábban. Diákként még az ő korosztályát láttam játszani, mikor osztálytársaimmal rendszeresen kijártunk, az NBII-be, idegenbe is sokszor elkísértük a csapatot. Nagy szurkoló voltam.
– Ezzel most a drukkerek egy részénél újabb jó pontokat gyűjtöttél…
– Főiskolára Nyíregyházára jártam…
– …Ezzel meg rossz pontokat…
– Testnevelő tanár szakon tanultam, s akkor kezdtem amatőrként újra futballozni, majd utánpótlásedzőként kerültem ismét a DVTK-hoz, még Nyíregyházáról jártam emiatt haza. Nagy örömöt okozott, hogy Diósgyőrben dolgozhatok, sokat jelent nekem a klub. Nem felejtem máig sem a piros-fehér mezes gombfocicsapatomat, Veréb Gyurival a kapuban… Ami a karrier további alakulását illeti, sosem voltam afféle törtető típus. Bár kell hogy az emberben legyen ambíció, ami előreviszi. Azt álmaimban sem reméltem – mondtam is épp tegnap a feleségemnek -, hogy egyszer majd én vezethetem a DVTK csapatát a Ferencváros ellen… Pedig ez egy megvalósult álom. Igaz, kicsit keserű álom.
– Eljutottunk a sztoriban a máig. Milyennek látod a jelent és a jövőt?
– Bizonytalanság van a klubnál. Nem tudják, de legalábbis én nem tudom, hogy nyártól ki lesz a befektető, a tulajdonos. Márpedig a célokat és a megvalósításukhoz szükséges eszközöket a tulajdonosi kör határozza meg. Ha engem kérdeznének, nekem az a meggyőződésem, hogy a klub építése most előrébb való, mint a csapaté.
– Tekintsünk egész rövid távra előre. Mi lesz szombaton?
– A Paks ellen? Nem akarom mentegetőzéssel kezdeni. De akár eredmény, akár eredménytelenség következik, az még nem lehet az én munkám következménye. Azt még nem találták ki, hogy egyetlen edzésen valaki úgy készítse fel a csapatát, hogy másnap minden működjön! De azt jogosan várhatom el, hogy az általam pályára küldött játékosok elszántságukat bizonyítsák. De kitől lehet ilyesmit egyértelműen elvárni? Kiben van a szükséges szív és lelkesedés? Nos, ezért kell helyi kötődésűekre építeni. Ezek a srácok alig várják, hogy a DVTK-stadion füvére léphessenek.
– Szakmai körökben is, szurkolói beszélgetésekben is örök téma, hogy a „jöjjenek a fiatalok” csak jól hangzó szlogen-e, hogy milyen arányban van szükség rutinos játékosokra, idegenlégiósokra, sztárokra, illetve saját nevelésű tehetségekre, idejekorán bevetett ifikre. Szóval olyan egyszerű volna a képlet, mint a laikusok képzelik?
– Végül is a futball nagyon egyszerű játék. Csak az edzők túlbonyolítják. A konkrétumra rátérve: ma még nem tudjuk, kikkel számolhatunk az NBII-re. Én azt mondom, minél nagyobb arányban helyi fiatalokra építsünk. De végül azon múlik majd, mik lesznek a klub igényei, és mik a játékosok igényei. Ennek kell összhangban lennie. Tudom, hogy a szurkolók megújulást várnak, és máris „kombinálnak” a folytatást, a jövő csapatát illetően. Én nem üzenek nekik. Csak kérni szeretnék tőlük. Hogy a DVTK itt tart, abban nekem is van szerepem. A kudarcot is fel kell vállalni. Minden itt dolgozónak. De mégis kérem – mert csak kérhetem -, erre a kis időre, erre a négy meccsre szavazzanak bizalmat a fiataloknak, és minden pályára lépőnek.
– És egyúttal neked.
– Ezt nem is kérem.
– Apropó, az elmúlt egy esztendő azt mutatta, hogy fogadjon az ezerfejű nagyérdemű bármilyen bizalommal és szeretettel, pár hét, pár hónap sikertelenség után rendre mindenkinek a neve elé odakerült a „takarodj”, mint afféle eposzi jelző… Tartasz ettől? Felkészültél ilyesmire?
– Félek-e attól, hogy vereségek után kikezdenek a szurkolók? Nem szabad, mert ha félek, be is következik… Egyébként úgy vélem, nem véletlen, hogy ilyen magatartást tanúsítanak a csalódott drukkereink. Mint ahogy nem véletlen, hogy Németországban vagy Angliában a lelátókon inkább tapsolnak, énekelnek, családostul. És nem véletlen, hogy nálunk meg a futballstadionban találják meg sokan az alkalmat, hogy hangot adjanak az elégedetlenségüknek. Magyarországon ma itt tart a futball. Itt tart, Miskolcon is – de ez akkor is a miénk.
Benczés Miklós pályafutása főbb állomásairól:
– az NBII-ben voltam először pályaedző, Pajkos János mellett
– a vezetőedzőséget először amatőr osztályban próbáltam ki, Arnóton, szép sikerekkel, majd Hejőcsabán, óriási kudarccal. De az is „én” voltam. Talán életemben a legtöbbet akkor tanultam.
– visszakerültem a DVTK utánpótlásához, Vityával közösen dolgoztunk
– Pajkos János hívott maga mellé újfent pályaedzőnek
– azután még a következőkkel dolgoztam együtt: Csank János, Vágó Attila, Gálhidi György, Sisa Tibor, Aczél Zoltán, Tornyi Barnabás, Tóth László
– pályafutásomban vezetőedzőként két elsőosztályú bajnokin ültem a diósgyőri kispadon, valamint három Ligakupa-meccsen, és két nyári felkészülést vezettem le. Az NBI-es mérkőzések egymás után következtek, egy héten belül, mielőtt Sisa Tibor vette volna át a posztot. A Nyíregyházán elért bravúros döntetlen (2-2) felejthetetlen: mindig emlékezni fogok a szurkolók szeretetére.
