– Jócselekedetek – Müller Péter Sziámi: Hogy egy cselekedet mikor volt jó, azt akkor lehet megítélni, ha beérik. Ha azt kérdezed, hogy tudok-e olyanról, hogy jócselekedet az életemben, akkor majdnem biztos vagyok benne, hogy a hibákhoz képest az egy elég jó dolog, hogy nagyon sok munkával építettem egy olyan nagycsaládot, ami tényleg úgy működik, hogy karácsonykor a szüleimnél együtt ül a három nagy gyerekem, az anyukájával, és ha éppen élnek valakivel, akkor a férjükkel, vagy a társukkal, és a mostani családom. Mindenki mindenkivel jóban van, szeretik egymást, pedig volt őrjöngő féltékenységtől kezdve sok minden, de ezt nagy melóval valahogy sikerült kiegyensúlyozni, és a gyerekek is jóban vannak egymással, meg az anyukák is, meg én is mindenkivel.
– Idősebb Müller Péterről – Müller Péter Sziámi: Nagyon sokat köszönhetek neki, és nagyon sokat tanultam tőle. Ő engem örökbe fogadott, amikor 11-12 éves voltam. Onnantól kezdve egyre evidensebb, hogy ez egy sorsszerű találkozás. Nagyon szoros barátság, aminek része az is, hogy körülbelül egyformán gondolkodunk a világról.
Az édesanyám engem egyedül nevelt, és a papa beleszeretett. Udvarolni kezdett neki úgy, hogy a mama javára volt egy elég jelentős korkülönbség, és nem nagyon vette őt komolyan. Nagyon szép nő volt a mama – még most is az, pedig meg sem mondom már mennyi felé jár. Mindig megkérdezte tőlem, ha jött egy férfi, aki udvarolt, hogy én mit gondolok, akarnám-e hogy ő legyen az apukám. Az igazság az, hogy nekem soha egyik sem tetszett, kivéve a Müller papát – akit azóta is ösztönösen úgy hívok, hogy az édesapám -, ő rá mondtam azt, hogy igen.
56-ban a papa hót szerelmesen tudta, hogy mi egy veszélyeztetett környéken lakunk – az Üllői út környékén, ahol a legnagyobb volt a balhé, és a házunkra jobbról-balról egy-egy orosz tank nézett – elindult Zuglóból gyalog, két vekni kenyérrel a hóna alatt, mert azt gondolta, hogy mi biztos éhezünk. Olyan szerencséje volt – az amúgy hihetetlen szerencsétlenségben -, hogy majdnem eljutott a házig a nagy lövöldözésben, de ott aztán lelőtték, az Üllői úthoz közel, a Tűzoltó utcában. Lelőtték, szó szerint, tehát egy orosz tankból kapott egy sorozatot, és klinikai halálba került, úgy élesztették újra. A mai napig olyan lábsérülése van, ami gondot okoz, nagyon megsínylette ezt a dolgot. 56 végén bementünk hozzá a kórházba, és én tudtam ezt a történetet, azt gondoltam, hogy itt van a mi hősünk, és a mama keblére omlik, teljes lesz a család. Ehelyett a mama iszonyúan leteremtette, és mivel ő nem volt bele szerelmes, ebből nem lett rögtön házasság.
1962 körül – én akkor intézetben voltam, és pont a gyengélkedőn igyekeztem bliccelni -, bejött egy nővér, és mondta, hogy jó hír van, mert haza mehetek, férjhez megy az anyukám. Nagyon izgultam hogy kihez, és amikor megtudtam, hogy ez a Müller papám, akkor nagyon örültem, mert én is így gondoltam. Onnantól kezdve lett egy kicsit más az életem, mert a papa komolyan vette azt, hogy ő nevel engem, és ennek volt egy irodalmi nevelés része is. Ez messze túlmutat azon, ami egy szülő és gyermek viszony szokott lenni, ez egy nagy barátság. – mesélte Péter.
Egyszer, amikor nem voltam nagyon jó állapotban – tehát éppen azt éreztem, hogy eltévedtem -, módomban állt egy beavatott mestertől tanácsot kérni. Úgy éreztem, hogy nem arra megy minden, amerre én szeretném, és kibukott belőlem egy kérdés, amivel nem készültem, de tudtam, hogy most egy haladottabb lélekkel kerülök kapcsolatba, és talán tud nekem tanácsot adni. Azt kérdeztem tőle, hogy hogyan találjak vissza az útra. Azt válaszolta, hogy rajta vagy. Ez amennyire egyszerűnek tűnik, annyira megérintett, és igaznak bizonyult. Ott egy megvilágosodásom történt, vagy egy felismerésem, hogy az útról nem olyan könnyű letérni. Tehát az ember akkor is az útján van, amikor azt hiszi, hogy szakadékba zuhant. Most nem szeretnék félreérthető lenni, mert ez nem egy vallásos közlemény, de valahol hit kérdése az egész. – mondta el Müller Péter Sziámi.
