Dobó, Őze, Kiser és Kulcsár a DTVK centenáriumáról
Sikeres rendezvénnyel vette kezdetét a DVTK100 centenáriumi év programsorozata: a hétvégén (a két napból vasárnap telt ház előtt) jubileumi teremtornát tartott a diósgyőri futballklub, amelyen a még formálódó csapat váratlanul jól szerepelt, legyűrve többek között a Bajnokok Ligáján edződött Debrecent is. Tornyi Barnabás edző a kerettel azóta már Horvátországban edzőtáborozik, mi viszont még a két nappal ezelőtti eseményekre és az egyesület száz esztendejére emlékezünk – interjúalanyainkkal.
A miskolci sportcsarnokban lezajlott eseményen a VIP-terem környékén keresni sem kellett a megszólaltatnivaló celebritásokat: miközben a műfüvön lent a maiak (zömmel, mert voltak azért öregfiú-csapatok is a kétnapos programban) szórakoztatták meccseikkel a nagyérdeműt, a galérián sok-sok közelmúltbeli vagy régebbi sztárral, sőt, ikonnal találkozhattunk. Köztük mindjárt a Diósgyőr történetében a legtöbb gólt szerzett egykori csatárral, a nevét a hazai futballtörténetbe is beíró Dobó Zoltánnal, aki egyébként előzőleg a pályán is látható volt, piros-fehér mezben, hiszen korát meghazudtolva kivette a részét a fociból is.
– Majd ha ötszáz éves leszek – nem lehetek annyi, soha nem volt senki se annyi -, akkor is szeretni fogom a futballt. Imádok futballozni. Csak már nem tudok jól játszani. Nagy szeretettel jöttem, és büszke vagyok arra, hogy játszhattam a Diósgyőrben. Ennek a klubnak nagyon szép múltja van. Öröm benne játszani. Mit mondjak még? Kit dicsérjek? Mert mindenkit lehet dicsérni, nagyon szeretem a játékostársaimat, az edzőimet szerettem, a vezetőimet, mindenkit szeretek, nekem nincs ellenségem. Jó természettel megáldott ember vagyok, aki nem keresi a konfliktusokat. Diósgyőrben nagyon jól megtaláltam a számításomat. Nagyon örülök, mert megmondom őszintén, így az idő távlatából, hogy én ide úgy jöttem, hogy felkapom a pénzt és megyek tovább… Én tősgyökeres pesti vagány vagyok, Angyalföldön születtem, és ha nekem azt mondta volna valaki, hogy te Diósgyőrben vagy valahol fogsz élni, akkor kiröhögtem volna. Mert én úgy jöttem ide, hogy felveszem a pénzt és megyek tovább. De itt annyira szerettek engem is, meg én is nagyon megszerettem mindenkit, a körülményeket, a várost – úgyhogy kötődöm hozzá, itt vagyok már több mint ötven éve, de nem kívánkozom el soha többet.
A veterán labdarúgó után két fiatalabbat, azaz az aktív játékoskorból épp csak nemrégiben kilépett kedvencet szólítottunk meg, akikkel ráadásul arra is adódott az alkalom, hogy a most éppen harmadik tréneri regnálását kezdő Tornyi Barnabás előző, kilencvenes évek végi DVTK-járól beszélgessünk – hiszen Kiser László és Kulcsár Sándor éppen annak a gárdának voltak máig emlékezetesen meghatározó tagjai:
– Nagyon örülök, hogy részt vehettem ezen a rendezvényen, jó volt találkozni a csapattársakkal, ritkán szoktunk összejárni, általában csak ilyen tornákon találkozunk, ilyen egy évben csak egyszer van – mesélte a korábbi középpályás. – Amellett az is nagyszerű, hogy százéves a klubunk, és megkezdődtek ezek a centenáriumi rendezvények. Úgy gondolom, hogy ez minden klub életében óriási esemény, annak is örülök, hogy egy ilyen klubnak a tagja lehettem, ehhez a klubhoz tartoztam – és tartozom ma is, jelenleg a ’96-os korosztálynak vagyok az edzője. Nap mint nap megfordulok a klubházban, látom a felnőtt csapatunknak is az alakulását, és bízom benne, hogy esetleg ugyanolyan sikeres időszak következik, mint a – nem akarok nagy szavakat mondani, de -, mint a mi időnkben. Amit a mai napig is elég sokat emlegetnek a szurkolók. Pedig ott csak egy fél évről volt szó, de remélem, most egy hosszabb sikeres időszak következik.
Az anno Békéscsabáról igazolt s Miskolcon minimum másodvirágzását megélt csatár, Kulcsár Sándor így folytatta az emlékezést:
– Csak ismételni tudom, amit az előttem szóló mondott, tényleg egy élmény itt lenni, részt venni ezen a rendezvényen, találkozni a volt társakkal, a volt edzőnkkel, Tornyi Barnabással. És természetesen, és nem utolsó sorban: a szurkolókkal. Érezni ismét a szeretetet, ami a részükről felénk árad. Örülünk, hogy létrejött ez a rendezvény, és annak is, hogy ennek a klubnak a százéves történetéből egy szeletke jutott azért számunkra is.
Következő interjúalanyunkul piros-fehér a forgatagban egy olyan szakember kínálta magát, aki többször is feltűnt a pálya szélén az Andrássy úton a legutóbbi évtized folyamán, s akire szintén jó szívvel emlékezhetnek a helyi futballhívek:
– Igazából én most nagyon örülök, hogy itt vagyok: kettős szerepkörben is – vetette fel Őze Tibor. – Jelenleg az MLSZ-ben dolgozom, de nagyon jólesett ezen kívül, hogy azért hívtak meg, mert eltöltöttem itt egy kis időt, Borsod megyében, meg Diósgyőrben is, a DVTK-nál. Három részletben történt, voltam Putnokon is, voltam itt technikai igazgató – arról az időszakról kevésbé szívesen beszélek, de a 2003-2004-es időszak az, ami életem egyik meghatározó élménye volt, és azt mondhatom, talán legnagyobb edzői sikerem. Amikor feljutottunk, az NBI-be, a 2003-2004-es idényben. Más kérdés, hogy, nem először a klub életében, anyagi gondok voltak, de a játékosok, a csapat, a közönség és a város: fantasztikus élmény számomra. És szakmai siker is. Azok között a körülmények között felkerülni, nem csak az anyagiak miatt. Egy-két csapatot mondanék, amelyek ellenfelek voltak: Budapesti Honvéd, Vasas, Tatabánya, Kaposvár, REAC. Tehát nem akármilyen mezőny volt. És a városnak is nagy esemény volt ez akkor. A villanyvilágítást akkor avattuk fel. Nagyon büszke vagyok, hogy itt dolgozhattam ennél a klubnál. Borzasztóan örülök, hogy ezt a gyönyörű jubileumot, ebben a népes és illusztris társaságban ünnepelhetjük. Nagyon sikeres újabb száz évet, ezen belül most egy nagyon sikeres fél évet kívánok a klubnak.
Semmilyen ünnepi emlékezés nem lehetne teljes, s erről egyetlen köszöntőben sem feledkeztek meg az illetékesek, ha nem esne szó a szurkolókról. A diósgyőri drukkerek egy kis csoportja ráadásul a klubvezetés gesztusának köszönhetően aktívan is kivehette a részét a programból, hiszen kéttucatnyi kisorsolt jelentkező DVTK-mezt öltve lépett pályára a szombati tornán, az öregfiúk, a jelenlegi DVTK-sok, valamint a Vénusz női csapat ellen. Az alkalmi gárda irányítását két régi, kipróbált „fanatikusra” bízták, velük is beszélgettünk a mérkőzések végeztével.
– Részemről megtiszteltetés vot ez a feladat – kezdte Márkus Imre, akit korábbról még mint villamosvezetőt is ismerhetnek a miskolciak (nemrég ment nyugdíjba az MVK-tól) -, habár minimális idő állt rendelkezésünkre a csapat összeállítására, de azt hiszem, nagyon jól muzsikáltak a gyerekek, a megbeszélt taktikát a végtelenségig betartották, ez az eredmény, a második hely, magáért beszél. Mindenben jók voltunk. – „Kollégája”, Pechy Tibor, szintén egyike a legismertebb és legrégebbi szurkereknek, így folytatta: – Előző nap este kaptam Nagy Bélától a felkérést, hogy próbáljam meg az edzői feladatok ellátását. Ez számomra rettenetesen újdonság volt, mert most voltam először edző, de nagyon jól sikerült összeállítani a csapatot, olyan ötösök jöttek létre, akik fel tudták venni a versenyt. S a második hely számunkra kiváló eredmény. Gyakorlatilag ez a csapat most itt találkozott velem is és egymással is először.
|
A DVTK100 vasárnapi megnyitóján hangzott el:
Nagy Béla klubelnök: – Óriási megtiszteltetés volt eddig is ennek a klubnak az elnökének lenni, és óriási felelősség. Ez még inkább tudatosult bennem most. Azt kérem, hogy ez a száz év, amiről most úgy gondoljuk, hogy a régi társak is, akik már nincsenek itt, régi játékosok, ők is az eszünkben legyenek. Eszembe jut, ahogy nagyapám elvitt, körülbelül hetvenben, hatvankilencben, az első meccsre – de, gondolom, ugyanez nektek is eszetekbe jut. Eszembe jut az elmúlt 15 év, nehéz év, amikor mindig a Diósgyőr főnixmadárként valahogy feltámadt. Mert ez a mi csapatunk. A város csapata. Most egy olyan útra állunk, ami itt van előttünk, követendő a debreceni példa, hogy lassan, de a közeljövőben elérjük ezt a színvonalat. Hajrá, Diósgyőr, sziasztok.
Helmeczy László, az MLSZ alelnöke: – A Magyar Labdarúgó Szövetség nevében szeretettel és tisztelettel köszöntöm önöket ezen a századik évfordulón. Nem akármilyen helyen van a Diósgyőr a magyar labdarúgás palettáján, hogy mennyire így van, azt hiszem, ez a száz év jól példázza. Voltak a klubnak nehéz időszakai – voltak kimagasló időszakai. Volt, mikor nyolc válogatottat is adott, kupát nyert kétszer is a Diósgyőr, és emlékszünk olyanra is, mikor egész mélyről kellett felállni, a padlóról. Amikor a Liverpool öltözőjéből jönnek ki az ellenfél játékosai, bekapcsol egy automata (hangszóró) és valami iszonyatos kemény szurkolói hangorkánt hall a vendégjátékos, mintegy pszichésen is érezve, hogy ez vár rá a pályán. Amikor itt elkezdett a diósgyőri tábor szurkolni – ehhez hasonlít a liverpooli „hajrá” hangulata is. Az elmúlt száz évben nagyon nagy szerepe volt annak a kiváló szurkolótábornak, amelyik mindig ott állt a csapat mögött – ezt úgy is mondhatom, mint a Szabolcs-Szatmár megyei labdarúgó-szövetség elnöke -, félelmetes hangorkán, amihez gratulálok. A szurkolók nélkül nincsen futball. Diósgyőrben sem, sehol sem. Azt hiszem, egy ilyen száz évre vissza kell tekintetünk egy kicsit, emlékeznünk kell azokra a kiváló játékosokra, edzőkre, vezetőkre, akik ezt a klubot száz éven keresztül életben tartották, és a magyar labdarúgás nevében is köszönetet kell mondanom mindazoknak, akik tettek ezért a klubért, ezért a száz évért. Hiszen amíg a világ világ lesz és ez a város létezik, itt futball lesz, és bizony erre a futballra a magyar labdarúgásnak nagy-nagyon nagy szüksége van. |
További információk, képes és filmes beszámolók a rendezvényről a dvtk.eu hivatalos klubhonlapon.
Balogh Attila
