Először a klub-honlapnak nyilatkozott „élőben”, azaz adott interjút a miskolci futballcsapat frissen kinevezett – a hétvégén a városba érkezett és hétfőn reggel munkába állt – vezetőedzője. A nap folyamán később sajtótájékoztatón még többet elárult érzéseiről, elképzeléseiről. A dvtk.eu weboldal az ott elhangzottakról is részletesen beszámolt.
/Illusztráció/
Hétfőn délelőtt tízkor, az első tréning kezdetekor még csak annyit sikerült „kihúzni” belőle – indít a cikk –, hogy „örülök, hogy ismét itt lehetek”. Néhány órával később, egy étteremben, ahol, mint mondta, két év után az első sertéshúsos ebédjét készült elfogyasztani (lásd katari kitérő; a kilencvenes években kétszer is Miskolcon edzősködött tréner az elmúlt két évet Katarban töltötte, onnan csábította most haza a hazai labdarúgó-bajnokságban a kiesés ellen küzdő DVTK – a szerk.), Tornyi Barnabás bővebben válaszolt a kérdésekre:
– Több oka is van, hogy örülök annak, hogy itt lehetek, Miskolcon. Merthogy „amíg élek én…” Mint a nóta. Ugye, jól mondom?
– Jól bizony.
– Akárhányszor átgondolom, észérvet nem tudok mit felhozni, miért hagytam ott Katart, az ottani életet, munkát. Igyekeznem is kell, hogy a családomat, a nejemet és a gyermekemet valahogy kárpótoljam ezért, hogy érezzék túlzott áldozatnak. De az volt bennem: ha szükség van ma olyan hatásra, ami elmozdítja a Diósgyőrt, akkor ennek révén magamat is ki tudom próbálni, és az is próbatétel, hogy sikerül-e eredményesen megoldani ezt a feladatot.
– És a magyaros konyha is jelenthetett némi csábítást, úgy látom.
– Remélem, nem fogja megülni a gyomromat a magyar kaja, annyira, hogy elveszítsem a realitásérzékemet! Nehéz lesz a következő időszak, az biztos. Azt tudom, hogy fogom bírni. Idegileg. Közben keresem az embereket, akik mellékállnak. Mindegy – ahogy már sokszor sokan hallhatták tőle a hasonlatot -, ki ül a bakon és ki halad a kocsi mellett, ki tolja vagy húzza; csak az a fontos, hogy egy irányba haladjunk a szekérrel. Lesznek, akik könnyűnek találtatnak az eddigiek közül. Van a kezemben korbács – és van kalács is. Ami a jelenlegi klubvezetést illeti, úgy ítélem meg, tudja a dolgát. Annak meg külön örülök, hogy a városvezetés is odaáll a foci mellé. Szerintem a legfontosabb, hogy azt a hitet nem szabad elveszíteni, ami itt sokakban változatlanul megvan.
– Az elvárások nem csak szakmai értelemben magasak, de a drukkerek, a szimpatizánsok részéről is. Már-már az az ember érzése: irreálisan magasak…
– Örülök, ha tisztelik bennem az eddigi eredményes edzőt. De nem azért jöttem vissza, hogy a saját szobromat ledönthessem. Vagy, hogy guillotine-na dugjam a fejem. Tudatában vagyok, hogy ebből a helyzetből vesztesen is kijöhetek. És ha sikeresen, akkor is mondhatják páran: na, igen, ilyen körülmények között ez nem is nagy dolog. De a szurkoló ilyen. A szurkolót nem lehet lecserélni. Az viszont biztos, hogy az elmúlt évtized során, mindenhol, ahol dolgoztam, azt nyilatkoztam, azt a véleményemet vállaltam, hogy: Magyarországon csak egy helyen tapasztaltam, hogy nem „a győztest” szeretik az emberek – hanem a csapatot.
Itt értünk az említett húsétel és az első „exkluzív” interjú végére – zárul a honlap „Nincs kecmec” című cikkének első része. A folytatás szerint következett, már a stadionban, a hivatalos sajtótájékoztató, közel tucatnyi riporter részvételével.
„Kétszer nem léphetsz ugyanabba a folyóba” – idézte az ókori mondást nyitányként Tornyi Barnabás, úgy folytatva bölcsességet, hogy ő „mégiscsak immár harmadszor lép be”, mármint ebbe a körbe: a miskolci újságírók elé, mint DVTK-tréner. Feszélyezve érzi magát – tette hozzá, félig burkoltan, félig nyíltan utalva olyan sérelmekre, amelyek egy évtizeddel ezelőtti ittléte idején érték egyes sajtómunkásokkal összekülönbözve.
Egy kérdésre válaszolva békésebb modorban folytatta: milyenek az első benyomásai? „Kellemes. Sok puszit kaptam és osztottam ki az engem köszöntő szurkolókkal találkozva, de mindjárt mindenkit biztattam is, hogy a hatodik forduló után majd ezt duplázzuk meg” – utalt szellemesen arra, ahogy a megelőlegezett bizalom akkor ér igazán sokat, ha a csapatnak a bajnokság kezdetével eredményei révén sikerül azt meghálálni, megtartani. „Otthon érzem magam” – mondta ki a számos Diósgyőr-szimpatizánst bizonyára megörvendeztető bűvös mondatot. Elmesélte, jó volt 10 óra előtt bemenni az öltözőbe (még ha az nem is ott van már, mint volt tíz éve), jó látni, hogy „az akkori vezetők már nincsenek itt” – tett hozzá egy fricskát az ismert előzményekre emlékeztetve -, és jelezte, jócskán kavarognak lelkében az érzések, az emlékek.
Épp tizenegy esztendeje volt, hogy ugyancsak egy január 4-én (1999-ben) odáig jutott a helyzet az akkori DFC-nél, hogy be kellett jelentenie a klubvezetőknél: az adott – korántsem kielégítő – feltételek mellett nem lehetséges folytatni a szakmai munkát. Miután ezt felelevenítette, visszatért a hétfő reggel tapasztalásaihoz. Minden játékos mosolygott, amikor eléjük lépett az öltözőben, mint jövőbeli edzőjük, ám Tornyi Barnabás mindjárt vissza is kérdezett: „ki az a buta focista, aki edzőváltáskor elgrimaszolja magát?!” Kevésbé hangzott viccesen azon bejelentése, miszerint az első tréningen megjelent labdarúgók igen rossz fizikai állapotban vannak, azaz tértek vissza az ünnepekről. „De erre van a felkészülés” – mármint hogy a fizikai állapotot ismét a topra emeljék.
Ha pedig véget ér az alapozás időszaka, egyszersmind a téli átigazolási szezon, következik „a tavasz 15 pillanata”. (Itt természetesen a hasonló című egykori híres szovjet regényre és filmsorozatra gondolt a szakember; a fiatalabb drukkerek jórésze talán nem is érti már ezt a tréfát.) Nos, ezek a „pillanatok”, azaz a bajnokság második félideje „kemény lesz”, minden forduló, minden mérkőzés: „mind egy kis halál”.
Ha már a hétfőn a pályán gyakorolni látott keretről esett szó: megtudtuk, hogy vannak köztük, akikről már most biztos, hogy nem fognak a következő félidényben a Diósgyőr mezében szerepelni. Kinek-kinek a szerződése azonban még él, így a munkahelyen az év első munkanapján meg kellett jelennie. Vannak ugyanakkor, akik próbajátékra érkeznek-érkeztek, őket ezekben a napokban tudja az új edző megfigyelni. Egyik és másik csoport tagjainak is a sorsa ilymódon majd valamikor a közeli jövőben dőlhet tehát el. Menet közben alakul ki – magyarázta Tornyi Barnabás -, hogy melyik poszton alakul ki túlkínálat, vagy éppen hiány. Érthető, hogy lesznek játékosok, akik az átigazolási időszak végéig kivárnak, mielőtt igent vagy nemet mondanak.
„Elképzeltem egy csapatot. Hozzájuk pedig olyan taktikát fogok kidolgozni, amely taktikának a fő célja: elég pontot tudjunk általa szerezni.”
Ezután újabb, a hallgatóság arcára mosolyt fakasztó megjegyzés következett: „Ha nem tudunk egy jó kapust igazolni, arra az esetre szóltam az elnöknek, Veréb Gyuri csináltassák meg a sportorvosiját.”
Egy újságírói kérdés jött az ugyancsak újonnan hivatalába lépő Tóth Lászlóval kapcsolatban. A sportigazgatót illetően Tornyi Barnabás elmondta, az elmúlt hetekben telefonon sokat, rendszeresen beszéltek, egyeztettek, a sors azonban úgy hozta, hogy személyesen még sosem találkoztak. Hétfőn sem: a Bőcsről Diósgyőrbe érkezett szakember Telkiben volt edzőképzésen. Ez azonban semminek nem akadálya: „Együtt fogunk tudni dolgozni. Mert egyet akarunk.”
Újabb kérdés: mit mondott az öltözőben a fiúknak? Hosszúra sikerült az első beszéd – avatott be Tornyi Barnabás -, felhívta a srácok figyelmét, hogy „nincs kecmec. Aki bújt, bújt, aki nem, nem. Nálam nem megengedettek az amatőr allűrök. Ne haragudjatok – mondta játékosainak -, de nincs köztetek sztár. Márpedig a csapatot bent kell tartani az első osztályban. Én nem tudom benntartani. Csak együtt tudjuk.” És igyekezett meggyőződését a labdarúgókba plántálni: megéri nemes célért küzdeni.
Végezetül újfent a szurkolókhoz fűződő megfontolásairól mesélt. „Legszívesebben mondanám mindenkinek – fogjunk most össze, az utolsó pillanatig! De azt is: üssenek agyon minket, ha azt látják, hogy lazán vesszük, ha nem hajtunk!”
Balogh Attila
A hivatalos DVTK-honlap beszámolója a hétfői első edzésről:
