Szinte messiásként várták vissza a miskolci szurkolók az U20-as válogatottnál járt két fiatal játékost. A diósgyőri páros, mint interjúnkból kiderül, Egyiptomban is összetartott. Takács Peti immár hazatért (a szó minden értelmében), a DVTK rendelkezésére áll; vele beszélgettünk a hétfői első itthoni edzésnapon – így kezdődik a hivatalos klubhonlapra kedden felkerült interjú.
Lassan tíz év telt el azóta, hogy jelen sorok írója először látta az akkor még tízéves kis futballistát. És már volt oka, hogy megjegyezze a nevet: Takács Péter. A fiúcska azóta felnőtt, a martintelepi általános iskolából indulva labdarúgó-pályafutása érintette az MTK, a híres agárdi akadémiát, majd visszakanyarodott szülővárosába, és kedvenc csapatához, a DVTK-hoz. Utóbbi színeiben második éve szerepel, egyre meghatározóbb elemeként a kezdő tizenegynek, s annak is egy esztendeje már, hogy első gólját lőtte az NBI-ben. Hogy visszatért az ifiválogatottól, mindenki a diósgyőri keret erősítéseként tekint rá, ami a drukkeri és szakvezetői remények szerint egyaránt meg kell hogy mutatkozzon a csapat előtt álló fontos megmérettetéseken; akár a kupában, de különösen a hétvégi bajnokin.
Mi azonban a vele készített interjú alkalmával nagyobb részt, érthetően, a maga mögött hagyott hetek különleges élményeiről kérdeztük.
– Azzal kezdeném, hogy milyen nagy dolog számomra, hogy beválogattak az U20-as keretbe, és ki is vittek a vébére. A többiek jórészt a ’89 évfolyamot képviselik, én, ugye, egy évvel fiatalabb vagyok, bár sokukat jól ismertem, például Agárdról.
Készül az interjú: Balogh Attila, Takács Péter,Balajti Ádám
– Mit jelentett e tekintetben, hogy nem MTK-s játékos lettél a felnőtt korosztályt elérve, hanem diósgyőri?
– Találkoztam a napokban egy volt Hungária körúti edzőmmel, ő kifejezetten azt mondta, milyen jó döntés volt a DVTK-hoz igazolnom. Igazából másfél évvel ezelőtt, amikor ez megtörtént, a fővárosi csapat utánpótlás bázisán "csak egy" voltam a sok fiatal között; Miskolcra viszont hazajöhettem, ahol biztosan számítottak rám.
– Meglepetésként ért a beválogatás híre, vagy ez benne volt a levegőben?
– A vébére felkészítő edzőtábor előtt nem sokkal, mikor szóltak, hogy kerettag vagyok, éppen az történt, hogy olyat ugrottam, amitől meghúzódott a hasfalam. Azonnal tudtam, hogy ez nehéz lesz… A nyirokcsomók is begyulladtak. Éreztem, hogy ezt el kell titkolnom. Kisvártatva meg a bokám fordult ki. De világos volt, hogy a felkészülési meccseken játszanom kell, nem hivatkozhatok sérülésre – ha átadom a helyem valaki másnak, akkor már nem lesz módon visszaszerezni; és akkor nem én utazom Egyiptomba, hanem ő. Viszont azt mondhatom, hogy a meghívó nem ért váratlanul. Tudtam jóelőre, hallottam róla, hogy készül az U20-as korosztály az őszi világbajnokságra, és pedig arra gondoltam, már tavasszal, ha a klubcsapatomban úgy játszom, amivel felhívom magamra a figyelmet, a "meccs embere" leszek meg ilyesmi, akkor… Szóval mikor bekövetkezett, azt éreztem, hogy megtérült a munka.
– Azért egy felkérés a válogatottba ettől függetlenül sem rossz dolog…
– Büszkeséggel töltött el. A családom is büszke volt rám, nagyon örültek. Annál is inkább, hiszen a válogatottbeli társaim közül többeket ismernek a szüleim is, elvégre többükkel 14 és 18 éves korunk között, az akadémia révén, szinten össze voltunk zárva. Például Szekeres Adrián jó barátom, volt is már nálunk.
– És ki mire számított, mit lehet elérni ezen az afrikai tornán?
– Előzetesen annyit terveztünk, hogy lépésről lépésre haladjunk előre, minél tovább. És titkon reménykedtünk, hogy érem lesz a vége, sőt, hogy világbajnokok leszünk.
– Hát, ez így utólag nézve korrekt terv, de az első kinti meccs után…
– Igen, Honduras. Kaptunk róluk videót, a spanyolok elleni korábbi meccsükről, azt láttuk, hogy felborul a pálya, át se mentek a félpályán… Nem mondom, hogy így aztán lenéztük volna őket, de tény, hogy másra számítottunk tőlük. Nagyon is támadtak, amin rendesen meglepődtünk. A nyitómeccs végeredménye komoly csapást jelentett. Utána ültünk lehajtott fejjel az öltözőben… És nem is annyira az edző szava hatott, hanem mi játékosok összegyűltünk, magunk között megbeszéltük, hogy saját magunkban kell bíznunk, és akkor tovább tudunk lépni.
– Itthon a közvélemény nagyon csalódott volt.
– Tudtuk, mert eljutottak hozzánk a vélemények, az internetes fórumok beírásai. És tudom, hogy a szurkolók szélsőségesen gondolkodnak: vereség után lehúznak – győzelem után a mennybe menesztenek. Én egyébként ezért sem szoktam nézni, ki mit mond vagy ír, mert tudom, hogy befolyásolja a játékomat. Amikor a dvtk.eu-n vezetett blogomba valaki negatívat írt be, az is zavart, még a pályán is. Szóval a helyzetet az egész csapat igyekezett profin felfogni. Nem is csak azért, hogy na, majd mi megmutatjuk… Ez az egyik legnehezebb része a dolognak, a kritikát feldolgozni, akár jogos, akár nem. Sok más országban, Egyiptomban is azt tapasztalja az ember, hogy ott a csapatot akkor is megtapsolja a közönsége, ha kikapnak. Nálunk ez nem jellemző…
– …Hadd vágjak közbe: közismert, hogy van egy város Magyarországon is, ahol pedig így történik.
– Igen. Miskolc. Diósgyőr.
– Kint a folytatás onnantól álomszerűre sikeredett.
– Amikor a csoportból továbbjutottunk, tudtuk, hogy "történelmet írtunk". Egy mese kezdetének éreztük, valóban. Arról beszélgettünk egymás közt, most már csak rajtunk múlik, milyenre írjuk, milyenre színezzük ezt a mesét. Esetleg aranyszínűre, de legalábbis bronzra. Ilyesmiken bőven volt idő gondolkodni a mérkőzések közötti szünnapokon. Egyébként is, az ember ott nem fogja fel, mi minden történik vele. Egervári Sándor, az edzőnk mondta is, majd kábé karácsonyra fogjuk megérteni, hogy milyen nagyszerű siker részesei lehettünk.
– Azért, gondolom, volt örömben részed menet közben is.
– Amikor az Arab Emírségek csapata ellen kezdő voltam – kicsit meglepő módon -, az nekem olyan volt, mint amikor Sisa Tibor tavaly a Haladás ellen először állított kezdőbe bajnokin… A himnusznál úgy álltunk, hogy mellettem Présinger, ő is nyugtatott, a következő a sorban Németh Krisztián volt, odajött utána, hogy nem baj, ha hibázok, ne izguljak, a lényeg, hogy játsszunk… Ezeken a meccseken számomra, de a többieknek is, szinte visszajött a gyerekkor: amikor tisztán a játék öröméért fociztunk.
– De ez több volt, mint játék volt: nem akármilyen tétre ment.
– Bevallom, amikor a csehek ellen küzdöttünk, már éreztem, hogy ha ez megvan, akkor az olaszokat is legyőzzük! Meg is lett. A következő ellenfél Ghána volt, róluk tudtuk, hogy jók. Itt el kell mondani, hogy az egyiptomi klímában nappal meg lehetett dögleni, olyan meleg volt; szerencsére addig a meccseinket este játszottuk, enyhébb időben. Az elődöntő viszont délutánra esett, hőség volt, ráadásul kétszeri, 120 perces, hosszabbításos derbiken volt túl a csapat. Engem eltiltottak, többekkel, sérültekkel ültünk a lelátón, velünk a szintén kiállított edző… Az első félidőt követően, a szünetben így nem tudom, mi hangzott el. Mindenesetre a csapat feltámadt, kis híján kiharcolta a döntőbe jutást. Fájó volt, hogy nem sikerült – akkor már mindenki azt hitte, hogy világbajnokok lehetünk… Újfent bebizonyosodott, hogy mi magyarok akkor tudunk győzni, ha támadunk, ha önbizalommal telve játszunk. Utána Ghánának szurkoltunk, meg is érdemelték az aranyérmet. Megható volt átélni, hogy 80 ezer ember szurkol a lelátókon. A mi meccseinken se sokkal kevesebben; megszerettek minket Egyiptomban. Igaz, az olaszok ellen nekik drukkolt a tömeg. Ott, amikor vezettünk, be kellett állnom. Feladat: megtartani az eredményt. Olyan ideges voltam, azt is elfelejtettem, hogy Szekerest már addigra kiállították! Kerestem a jobbszélsőt, de nem találtam, ő ment hátra a jobbhátvéd helyére, ordítottam, hogy hol van; mikor állt a játék, szólt valaki, hogy mi van… Olyan sok minden történt és sok minden múlt azon a meccsen, egy ifi Győr-MTK meccs jutott eszembe, amikor még a 90. perc után több gól esett, többször megfordult az állás, mire győztünk. És most is: a harmadik gólunknál már nem mertem örülni.
– Eszembe jutott, hogy ezekkel az olasz srácokkal most egy szinten fociztatok, sőt, felül is múltátok őket, mégis lehet, pár év múlva a tévében látod majd, hogy közülük többen a Bajnokok Ligájában szerepelnek klubcsapatukkal, míg a magyar NBI-esek…
– Ez megtörténhet. Nézd, nekik mindenképpen könnyebb. Aki Milánóba születik, ott is kezd el játszani, az útja odavezet a Milan nagycsapatához. Én ide születtem, Miskolcra – nekem innen kell eljutnom Milánóba…
– Gondolom, ilyesmi mostanában nem csak a te fejedben fordul meg, azaz a játékoséban, hanem a neved, a neveitek számos noteszba bekerültek a vébé alatt.
– Nyüzsögtek körülöttünk a menedzserek. És hát hol "adja el" magát az ember, ha nem itt és most. Persze, engem közvetlenül nem kerestek, ez ma már nem így szokás. Hanem a klubot fogják. Én mindig ezt is kértem: nekem csak akkor szóljanak, ha már biztos. Ha új szerződést kell aláírni. Csak megzavarna a találgatás, ebben a tekintetben még nem vagyok rutinos.
– Milyen esélyt látsz? Egyáltalán, hogyan látod jelen pillanatban magadat, a pályádat?
– Megpróbálok én is, a csapat is eleget tenni az elvárásoknak. Magamról tudom, hogy nem vagyok "akkora" tehetség. De megteszek mindent. Dolgozom, és tudom, ha akad egy-két kudarc, ha beborul az ég, a nap akkor is ki fog sütni. Ennyiből jó volt az MTK-s időszak, megtanulni, hogy a kispadon is kezdhet az ember. Hogy más poszton kell kihasználni az adódó lehetőséget, ha odatesznek. Lesipuskásként lecsapni a helyzetekre. Addig "primadonna" focista voltam – mondta is egyszer az edző, és hogy "nem lesz belőlem semmi". Tudtam, hogy nem fejlődök mindenben, marad nekem az a karrier, hogy a megye-egyben, sörhassal,. én vagyok a faluban a sztár… Megtanultam védekezni, ütközni. Irányítóból védekező középpályássá váltam. Persze, azért tudok pár trükköt. Olyat is, amit talán más a keretben nem. A válogatott társak, mikor mutattam valamit a labdával, még csodálkoztak is: ilyet tudsz?!
– Azt hallottuk, hogy legendásan jó társaságot alkotott az U20-as csapat, de tetten érhető volt-e az, hogy ti ketten Diósgyőrből vagytok ott?
– Természetesen. Balajti Ádámmal egy szobában voltunk. Ő hozott laptopot magával, folyton azt bújta, mondom, én nem neteztem, viszont néha már rászóltam, ne nézz rám, unom a fejedet, de úgy, hogy mindjárt megverlek! Jól megvoltunk. Meg kell említenem még, hogy Egervári Sándor szerepe milyen fontos volt. Kiváló szakember. Nagyon pozitív a hozzáállása, nem kiabált, nyugodtan elemzett, amikor kikaptunk, akkor is. Meglát olyan dolgokat a pályán, amiket mi, játékosok nem. És, ugye, nyert már sok mindent. Tudja, hogy kell.
– Összességében tehát elmondható, nagyszerű élmény volt a világbajnokság.
– Nagyszerű. Ami nem jelenti azt, hogy görcsös komolysággal éltük volna végig. Kicsit lazán vettük az egészet. Annyi kólát ittunk… ez a vébé nekem a kóláról marad meg! Vidámak voltunk, nevettünk, ugrattuk egymást. Ugyanakkor az olaszok például olyan komolyan vették, hogy az edzőjük megtiltotta nekik, hogy az ellenfelekkel szóba álljanak. még eszembe jut az, amikor a szobánkban voltunk, kopognak, "Mr. Takács?", egy küldeményt hoztak, Káli Sándor miskolci polgármester gratuláló táviratát, és az utolsó mondat az volt, hogy ne feledjük, "aki Diósgyőri…". Ja, igen, és olyan is volt, hogy a keret tagjai egymásnak tanítottuk be a hazai klubjaink nótáit, az újpesti, a fradista, a szombathelyi dalokat, volt, mikor mindenki azt ordította, amit mi tanítottunk nekik: hogy "Amíg élek én…".
Balogh Attila
fotó: mlsz.hu
