Nagy Béla DVTK-elnök a pár hónapja átvett futballklubról, adósságokról és ifi-csapatokról, centenáriumról és jövőképről, s arról, hogy a meccs az „nagy városi esemény”
Gyakran olvasni az internetes szurkolói fórumokban: valaki „a plazában látta” Nagy Bélát, például valamilyen új játékossal beszélgetve. A fontos egyezségek tehát nem az irodában köttetnek? Márpedig a jövőre száz éves Diósgyőr futballklub élén négy hónapja álló vezetőnek a július óta eltelt időben bőven volt tenni- és tárgyalnivalója. Az egykori (és, persze, mai) szurkolóból lett egyesületi elnökkel (hivatalosan: a futballklubot működtető kft. ügyvezető igazgatója) készült interjút a „holtartózkodására” vonatkozó kérdéssel kezdtük.
/Nagy Béla a szezon eleji szurkolói ankéton, Aczél Zoltán vezetőedző társaságában/
(És az olvasó a riport során alkalmazott tegeződést, kérjük, tudja be az alany és újságíró közötti futballdrukkeri baráti viszonynak.)
– Hány órát töltesz egy héten az igazgatói irodában?
– Nem tudom, de sokat ott tényleg nem szükséges. Kéttucatnyi játékossal kell szerződésről megegyezni egy évben, de akkor se kell feltétlenül ott bent találkozni. Ha más ügyben is megkeres valamelyikük, akkor is ha lehet, inkább bent a városban, étteremben ülünk le. A gazdasági ügyeket, persze, a klubszékházban intézzük. De nem szerettem sosem az íróasztalt.
– Akkor nézzük a másik oldalt: mennyi időt visz el összességében az, hogy az DVTK-t kell gardíroznod?
– Mikor jól ment, még a bajnokság elején, nem jöttek az előre nem látható nehézségek, akkor napi 8-9 órát. Mikor aztán a csontvázak elkezdtek kihullani a szekrényekből… azóta 24-et.
– Mondhatnál, a vicc kedvéért, akár 25-26-ot is!
– Tulajdonképpen igen. Álmomból is felébredek éjszakánként, annyira foglalkoztatnak a gondok.
– Visszaváltva komolyra: azt kaptad, amit vártál, amikor elfogadtad a felkérést a klubvezetésre?
– A magyar foci jelenlegi állapotát tekintve nem sok jót vártam. Már ez év februárjában felmerült egyébként, hogy lenne egy ilyen variáció. Sokat hezitáltam, mielőtt belementem.
(A témában kevésbé jártas olvasók kedvéért a háttér röviden: a 2000-es évek elején a DVTK lényegében megszűnt, csődbe ment, különféle csapatok jogán éledt újjá, legutóbb a Siófok „ideköltözésével”, ami máig ható adóssághalmot eredményezett. Pár éve egy építőipari beruházó vette kezébe a gyeplőt, de 2009 tavaszára besokallt; ezután vette át tőle a boltot az önkormányzat, s tette elnökké a városi sportlétesítmény-fenntartó cég igazgatóját, Nagy Bélát – a szerk.)
Nehéz ebből siker-sztorit csinálni. Az lenne siker-sztori, ha „fullra” konszolidáljuk. „Kicsit” konszolidálni már nem lehet. Közel százmilliós adósságállomány jött össze az elmúlt esztendőkben. Perek, felszámolás fenyegetett. Nem beszélve az ideges játékosokról. (Akik közül jónéhány kulcsember júniusban el is hagyta a Diósgyőrt, máshova szerződött, biztosabb pénzért, szakmailag ez az egyik oka a sikertelen ősznek – a szerk.) A csapat nem szerepel jól, sajnos, annyira kizsigereltük. Vásárolni kellett, és az új játékosokért súlyos pénzeket kifizetni. Csak az ifiből, annak jelen állapotában, nem lehetett feltölteni a felnőtt keretet. A gyerekek szülei meg… Ők meg szívesen látnák a pályán a fiukat, kérdőre vonnak. Nehéz.
– Tehát a múltból visszamaradt tartozásokat kellett, kell még most is kifizetni, a jelenlegi működőképesség megtartása mellett.
– Lettek volna tartozások, amit megpróbálhattunk volna elhúzni, mismásolni – de nem lehet. Azok az emberek, akiknek az egyesület tartozik – albérletért, buszhasználatért, étteremszámla és hasonlók -, hozzánk hasonlóan miskolciak. Itt élnek, itt élünk. Nem tolhatunk ki pont velük. Azonban ha egyszer végre konszolidálódik a pénzügyi helyzet… könnyebb lesz. Cégvezetői tapasztalattal a hátam mögött jól tudom, mennyire más az. Adósságmentes, avagy ellenkezőleg, ellehetetlenült társaságot vezetni. Ég és föld. Viszont már most elmondhatom, hogy kevés a magyar futballban az olyan csapat, amelynek ilyen minimális a tartozása, mint jelen pillanatban nálunk. Máshol hónapokat késnek a fizetésekkel.
– Az egyszeri szurkoló, úgy is mint adófizető, nemigen lát bele ezekbe a folyamatokba. Ám amit a sajtóból és szóbeszédből le lehet szűrni, az arra utal, hogy lényegében közpénzből, az önkormányzat által ilyen-olyan módon a DVTK-hoz folyatott adóforintokból sikerül ez a bizonyos konszolidáció. Hát, legalábbis kérdőjeles téma.
– Nem. Ezt másképp kell nézni szerintem. Több oldala van. Az első a sport ügye. Az utánpótlás romokban van Miskolcon. De mára már négy füves pálya megvan. Ha sikerült volna a „Pappjóska” telep eladása, az továbbiakat jelent. Gyerekek, közvetve miskolci családok ezrei vannak érintve ebben a programban. A következő tényező, hogy szerintem egy futballmérkőzésnek nagy városi eseménnyé kell válnia! Látni kell, mit jelent a városnak a csapata. Sok példa van erre a világban. Legalább olyan támogatottságot kelljen élveznie, mint, mondjuk, a színház. Ez is a kultúra része. Ahogy klasszikus regényeket olvasok, szeretem azokat, ugyanúgy, sőt, jobban, szeretem a futballmeccsek hangulatát is! Erre szükségszerű közpénzből áldozni. Emellett pedig ott vannak a „házon belüli” források. Marketing, játékos eladások, jegybevétel. Ha eladok ezer mezt, mert népszerű a csapat, abból kijön két új játékos fizetése. És ha mindez összeáll, működik, akkor a szponzor is jobban, könnyebben áldoz. Egyrészt ott vannak a nagy multicégek, amelyek globálisan támogatják a futballt. Például a tévé. Ha nincs ez a vita az idei közvetítési jogok körül, csapatonként 250-300 milliós bevétel érkezett volna éves szinten. Az eddig elsoroltakból egy klubnál akár egymilliárd forint bevétel is összeáll – ma a Debrecennek annyi. És a Bajnokok Ligájában van belőle. Persze, kellett hozzá szerencse is, meg szakmai munka. Még nem beszéltem a „negyedik lábról”: a helyi szponzorok. De hogy lehet bevonni őket, mikor minden épkézláb vállalkozónak negatív érzése vannak a focival és a DVTK-val kapcsolatban?
– Vagy legalábbis kétségei.
– Méghozzá jogos kétségei. Az elmúlt évek ügyei után. De a jövő az, hogy a meccs eseménnyé váljon. Ahol jó ott lenni, amihez érdemes csatlakozni. A szurkolónak is, aki szünetben megissza a sörét. A gyereknek, aki látja a példaképeket a pályán. A családnak, amelynek nem kell aggódnia, hol a gyerek, a férj meg nem a plazában várja, míg a feleség a tizenötödik cipőt próbálja fel… A meccsen, a lelátón együtt lehet, együtt szórakozhat a család. Társasági esemény a vállalkozó számára, a VIP-páholyban. Ott kell lennie a városvezetésnek is. Mindennek a másik oldala, hogy mit adunk mi. Egy kisebb vállalkozásnak is, ha segít, akár fel tudjuk ajánlani, hogy tartsa nálunk a sajtótájékoztatóját. A játékos, ha kéri, elmegy a rendezvényére, ahogy a gyerek születésnapjára is. Továbbmegyek. Azt is megértem, hogy „ezekre nem költök egy fillért sem!”, ha a reménybeli támogató a felnőtt futball általános állapotára gondol. Jogos. Minek is! A tévében százszor jobbat látok. De ott az utánpótlás, a gyerekek. Akikből még akármi lehet. Most beindítjuk a futballakadémiát. Ha valamelyik gyerekcsapatot a támogató, mondjuk, elviszi a buszával egy meccsükre, vagy például elviszi egy barcelonai tornára, már büszke lehet magára, és rájuk is. Szeretnénk, hasonló céllal, felépíteni egy szurkolói klubot is. Csakhogy a legfontosabb egyelőre a gazdasági konszolidáció. És a bennmaradás. Egyelőre legyen biztos az első osztály… aztán… Képzeljük el, egy BL-meccs Barcelonában, mekkora élmény lenne játékosnak, szurkolónak, és a csapattal utazó támogatónak is! Vagy Firenzében az UEFA-kupában játszani… És ez korántsem elképzelhetetlen.
– A közelibb-távolibb jövő kérdése mellett itt a jelené, pontosabban a dicső múlté. Közeleg a centenárium, 2010-ben, ugyebár, százéves a diósgyőri labdarúgás. Hogy alakul az ünnepi események szervezése?
– Semmi közöm hozzá. Nem mi intézzük, hanem az önkormányzat. Nekem sem anyagi keretem, semmim sincs hozzá. Persze, a klub-honlap (dvtk.eu) azért foglalkozik a témával, várjuk a szurkolók jelentkezését, ötleteit, emlékeit. De a majdani rendezvények a Miskolc Holdingnál szerveződnek.
Balogh Attila
kép: (forrás: dvtk.eu, www.hawk.try.hu)
