Legyen-e egy buszvezető udvarias? Naná. Elhisszük-e, ha/hogy az? Hát, izé. Igyekeznünk kell. A miskolci közlekedési társaság mostanában arra szeretné ráirányítani figyelmünket, az utasaiét, hogy igenis van mit észrevenni. Ha akad is kinek-kinek is saját „rémtörténete”, milyen méltánytalanság érte MVK-sofőr vagy -ellenőr részéről (vagy legalábbis: vitatkoztak csúnyán össze), ezek a sztorik rendszerint több évesek. A lényeg ugyanis a fejlődés, a változás. Az önkormányzati cég nagy hangsúlyt fektet abba, hogy munkatársait képezze, speciális tréningek révén mind utasbarátabb szolgáltatás ”humán” feltételeit teremtse meg. A Ki az Ön kedvenc járművezetője? kérdést feltevő kampány ezt igyekszik bemutatni, igazolni.
A cégnél mindazonáltal nem titkolják: az akció legalább annyira szól „befelé” is. Példát szeretnének mutatni a saját dolgozók tömegei felé – több mint félezren vannak az MVK Zrt.-nél járművezetői állományban -, hogy milyen az a habitus, magatartás, amit a vállalat szívesen látna tőlük nap mint nap. Nyilván ugyanaz, amit az utazóközönség is szívesen lát.
Ezért az említett játékot kettős lebonyolításban indították be (szeptember elejétől), van egy szavazás házon belül, ami elsősorban arra irányul, a szakmai vezetés érzékeltesse a buszokon és villamosokon dolgozó kollégákkal, pontosan miben vár el tőlük még további javulást, és van egy szavazás az utasok, a miskolciak részére, ahol azt keresik, kinek és milyen viselkedését honorálják az emberek a mindennapokban. Mindkét kategória győztese(i) dicsőségtáblára kerülnek az akció végeztével. (Zárás novemberben, eredményhirdetés decemberben.) Mondani sem kell, ahogy az illik, az MVK a játékban voksaikkal részt vevő utasai között szintén megajándékoz néhányat, sorsoláson kiválasztva a beküldők közül.
De térjünk vissza az alaptémához: hogy, miért és miként láttassa magát egy buszvezető „jónak, rendesnek, kedvesnek”? Írásba foglalt merev előírásokat ilyesmiről, persze, nehéz tenni, noha számos eleme a helyes fellépésnek igenis passzusokba foglalható; ez adott is a cégnél. De a fontos az, hogy a dolgozó maga is törekedjen teljesítményének ilyen nehezen mérhető elemeit is javítani, fejleszteni. A törekvés, a szándék: ezt szeretné igazából indukálni az „udvarias” kampány meghirdetésével az önkormányzati cég vezetése. S emiatt értékelték pozitívan, hogy az idén első ízben megtartandó versenybe – amelynek siker esetén évről évre lesz folytatása – a járművezetők mintegy ötöde késznek mutatkozott bekapcsolódni, vállalva, hogy eddig még sosem volt megmérettetés révén teszi próbára tudását, képességeit.
– Amikor felvetődött ez, egy járművezetői oktatáson, elsők között jelentkeztem. Két éve, a villamos-gyorsulási versenyre is. Szeretem magam megmérettetni, tudok-e többet. Tudom, mások ódzkodnak az ilyesmitől, sokan azért nem jelentkeztek az „udvarias” versenyre, mert „az ő nevét ne tegyék ki” – avat be a motivációiba, egyszersmind kollégái aggályaiba Juhász Jánosné villamosvezető. A miért kérdésre így válaszol: – Megmutatni a többieknek, a többségnek, hogy vannak olyan emberek, akik készek még többet nyújtani. Bár nehéz…
És itt következik a „másik oldal” kevésbé ismert érvrendszere: hogy higgyük el, az utasok sem mind angyalok…
– Nem az a baj, hogy udvariatlanok, egész nap elmegy, hogy rendben van minden. Aztán felszáll egyetlen utas, aztán kezdi a szidalmazást; elveszi az ember kedvét rögtön. Voltam két évig jegyellenőr is, megszoktam pedig.
– Türelmes vagyok. Nem szoktam ezzel foglalkozni – veszi át a szót kollégája, a szintén sárga és piros szerelvényeket „kormányzó” Köpeczi Csaba. – Tudom, sokan gondolják úgy, hogy „mindent szabad”, de szerintem a törvényeket be kell tartani.
– És nem az, elnézést a kifejezésért, a szedett-vetett népségekkel van gond. Hanem a jól öltözött, tehetősebb emberekkel – ezt már megint Juhász Jánosné, azaz Tünde fogalmazza meg, talán sokakat meglepő tapasztalatként. – Előbbiek ha nincs is jegyük, szólunk, leszállnak. De azok… Ha van jegye, bérlete, akkor a kérésre, hogy mutassa fel, előrejön és gúnyosan kérdi tőlem: „kíváncsi vagy?”
Ám nyilvánvaló, az utasok viselkedése, úgymond udvariassága senki nem felelőssége, csak kié-kié, egyénileg. Az utas ráadásul ügyfél, neki szól a szolgáltatás, ő a megcélzott vásárló. A szolgáltatásban tehát kötelezettségei csak a másik résztvevőnek, a szolgáltatónak lehetnek. Hiszen ő – a városi tömegközlekedési társaság – szeretné mindenkinek üzenni, hogy „utazzon velünk”. Merthogy jó, kellemes, és udvarias kiszolgálásban lesz része. Ez értelemszerűen azokon a munkatársakon múlik, akik közvetlenül, személyesen találkoznak az utazóközönséggel.
– Ha leállok vele beszélgetni, vitatkozni, áll a villamos – egy praktikus év, hogy miért a járművezető kell hogy legyen az, aki hallgat, aki beletörődik, aki csak mosolyog konfliktus esetén. De ez is logikus: – Ezekre a vitákra nemigen jut idő. Különösen műszak vége felé kevés már rá az energiánk.
Azért idézzünk egy tényleg nem könnyen feldolgozható, ám teljesen hétköznapi konfliktushelyzetet, Juhász Jánosné szavaival:
– Kérdezi, mennyi a jegy. Mondom. Neki annyi pénze nincs. Ilyenkor le kell szállítanom, ezt nem mindig lehet csak szép szavakkal. Az a baj, hogy van, mikor más utasok, úgymond, a pártjára kelnek. Ilyenkor úgy reagálok az „önzetlenségükre”: rendben, akkor vegyenek neki jegyet!”
Mégis, nincs más út, mint az udvariasság, a minél emberibb hangnem és viselkedésminták megtalálása. Riportalanyainkat erről nem kell győzködni, hiszen, mint írtuk, önként jelentkeztek erre az első ízben kiírt versenyre. Mikor beszélgetünk velük, egy-két hét se telt el a két és fél hónapos játékból, csak annyiról tudnak beszámolni, hogy „pár ember irkálta fel”, mármint a fülkeajtóra kitett nevet, számot. (Ezek alapján szavazhat rájuk, aki szimpatikusnak találta őket.)
Volt már róla szó, éppen a nevek kiakasztása szült aggályt az érintett dolgozói állomány jelentős részében, mondván, ebben az agresszív világban nehogy bajuk támadjon belőle, hogy bárki megtudja, kik ők.
– Csoportvezető létemre nekem, mondhatni, kötelességem volt jelentkezni, részt venni, de az aggályaim nekem is megvannak. A családomat is féltem kicsit. Név alapján nehogy megtaláljon valaki – vallja be Köpeczi Csaba.
Ám ezzel az aggasztó tényezővel nem fejeződhet be riportunk; ezért arról kérdezzük alanyainkat, a busz és villamos presztízscsatájában nekik miért az utóbbi jutott.
– Nekem jobban tetszik a villamos – mondja mosolyogva Köpeczi Csaba. Másfél évtizede forgatja a sebességet szabályzó kart. Ahogy kolléganője is annyi ideje van a cégnél, bár ebből az első kettőt még nem „vezető állásban” töltötte. Szavaikból kiderül, amit sejtünk, villamoson talán közvetlenebb légkör, személyesebb kapcsolat alakulhat ki utas és sofőr között.
– Vannak, akik úgy szállnak fel, hogy jó reggelt. Ránézésre tudjuk már, hova fog utazni, hol száll le. Emiatt is, a sok ember között, az ritka, hogy ismerőst kiszúrok. Nem veszem észre. Otthon aztán kapunk is érte! De nekem az autókat kell figyelnem, a gyalogost, hogy lelép-e vagy sem! Nagyon meg kell osztani a figyelmünket, hogy balesetmentesen lehúzzunk egy napot.
Az biztos: ez a legfontosabb.
Juhász Balázs
