Több új taggal is bővült a küszöbön álló évad előtt a Miskolci Nemzeti Színház társulata. Egyiküket, Hagymási Sándort, kinek személyében a színház egy fiatal, tehetséges, énekes-színésszel gazdagodott, már a helyi közönség is ismerheti. A Nyári Színház Hotel Menthol-előadásában nagy sikerrel mutatkozott be. Vele beszélgettünk eddigi pályafutásáról, Miskolcról, terveiről, reményeiről.
– Hogy érzed magad Miskolcon?
– Remekül. Teljesen más a város, a színház hangulata, mint Pesten; itt minden sokkal családiasabb. Míg Budapesten a show-színjátszás, addig itt inkább a klasszikus színház kerül középpontba, a Hothel Menthol próbája is sokban eltért az általam eddig megszokottól.
– Miért döntöttél úgy, hogy elhagyod Budapestet?
– Igazából Budapestet nem szeretném végleg elhagyni. Jelenleg itt kaptam lehetőséget, és úgy gondolom, hogy az embernek fiatalon ebben a gazdasági és politikai helyzetben minden esélyt meg kell ragadnia és örülnie kell hogy egyáltalán van munkája.
– A Budapesti Operettszínházban megformált kisebb szerepeid után itt négy főszereppel nyitsz. Mit gondolsz, nagy váltás lesz?
– Természetesen. A Hotel Menthol főszerepének, Mike-nak a megformálása rengeteg munkámba került, annál is inkább, mivel ez életem első főszerepe. Ráadásul ez egy olyan központi figura, aki az egész darabon keresztül vezető, irányító szerepet tölt be, tehát az ő energiáiból építkezik a darab többi szereplője. Remélem a jövőben rám szabott feladatoknak is meg tudok majd felelni. Tudom, nem lesz egyszerű, de nagy lelkesedéssel vágok bele.
– Honnan származhatnak előadói ambícióid?
–Apai ágon szinte minden felmenőm zenész volt, vagy legalábbis zenével foglalkozott. Ezek után nem meglepő, hogy amióta eszemet tudom, zenélek: 12 évet hegedültem, 4 évet zongoráztam, 3 évet trombitáltam és 1 hetet klarinétoztam. J Az igazi mérföldkő azonban az volt, amikor Kővári Judit művésznő/tanárnő eljött Debrecenbe kurzust tartani az Ady Endre Gimnázium drámatagozatára, ahol középiskolai éveimet töltöttem. A Művésznő a szárnyai alá vett, majd bemutatott Kerényi Miklós Gábornak, a Budapesti Operettszínház Kossuth-díjas igazgatójának, aki végül felvett a Pesti Broadway Stúdióba, ahol Toldy Mária és neves művészek mellett ő maga is tanított a „színházra”.
– Ha már szóba került, hogyan értékeled a Pesti Broadway Studióban eltöltött időszakot?
– Nagyon-nagyon nehéz évek voltak, már csak azért is, mert úgy kerültem Pestre, hogy ott senkim sem volt. Érkezésem napján például azt sem tudtam, hogy hol fogok éjjel aludni. Úgy érzem, teljes átalakuláson mentem át ez alatt a két év alatt, közben pedig rengeteget tanultam – a mozgáskultúra, az énektechnika, és szinte minden, amit jelenleg tudok ennek az időszaknak köszönhető.
– Kiket neveznél meg példaképeidként?
– Mindig tiszteltem embereket, de kimondottan olyan, hogy példaképem nincsen. Csodálom például Dolhai Attilát ahogyan énekel, Mészáros Árpit ahogyan egy-egy hihetetlen nehéz szerepet látok általa életre kelni, vagy azt ahogyan Vastag Csabi, aki talán a legközelebbi barátom, lelket ad a daloknak.
– És kik voltak eddigi pályád során a mentoraid?
– Ahogyan az már az előbbiekből is kiderült, rengeteget köszönhetek Kővári Judit művésznőnek, Kerényi Miklós Gábor direktor úrnak, és Vastag Csabának, aki nélkül els sem kezdtem volna ezt a gyönyörű „szakmát”, amit azóta hivatásomnak érzek.
– Vannak szerep álmaid?
– Nagyon szeretném eljátszani a Rudolf és a Mozart! címszerepeit, ám amire a leginkább vágyom az a Jekyll és Hyde. Óriási kihívás mind hangilag, mind színészileg – talán épp ezért tetszik annyira. Úgy gondolom, hogy az igazi teljesítmény az, amikor az ember kemény munkával a legnehezebb feladatokat oldja meg.
– Szereted a kihívásokat – vár rád néhány, itt, Miskolcon a Hothel Mentholon kívül is.
– Na igen. Igazából a legjobban A Mosoly országát várom, hiszen tavaly az Operettszínház Csárdáskirálynőjén keresztül, amelyben táncoltam, már belekóstolhattam az operett-műfajba, és nagyon megszerettem, illetve ez hangilag és technikailag is előrelépés lesz számomra.
– A musical-színészetnek köszönhetően belekóstoltál a színjátszásba, az éneklésbe és a táncba is. Melyik áll a legközelebb hozzád?
– Én elsősorban énekesnek vallom magam. Táncosnak semmiképpen, hiszen bár a koreográfiákat betanulom, azért az elég egyértelmű, hogy táncos nem vagyok. Színésznek pedig azért nem, mert úgy érzem, szakmailag még távol állok azoktól az emberektől, akiket a színjátszásáért tisztelek.
– Az éneklés a szakmád, a hivatásod, vagy a hobbid?
– Az Életem. De igazán erről mesélni a családom és most már főleg a párom tudna, akinek nem győzök elégszer hálát adni, hogy elvisel, pont emiatt. J
– Hogy képzeled el magad tíz év múlva?
– Nehéz kérdés, sok idő tíz év. Mindenképpen szeretnék szép családot, egy házat Budapesten és természetesen színpadot érezni a lábaim alatt minden nap.
Fotó: Bócsi Krisztián
