Külhoni nácik jönnek-jönnének hazánkba, egy néha német állami vezetőről, a huszadik századi fasizmus emblematikus alakjáról, úgymond, megemlékezni. Merthogy az illető épp huszonkét éve hunyt el. Nem az amúgy sem túl kerek évforduló érdekes: mint látható, ő volt a második világháborúért felelős, a történelembe s az emberiség emlékezetébe nevét beíró „nagy” nácik közül az utolsó, aki elment; aki még a modern kort is megérte (mármint úgy, hogy biztosan tudtunk róla). Ha már emlékezet: ugye, hogy a neve mindenkinek ismerős? Ugyan könnyen összetéveszthető Rudolf Hössével, az auschwitzi táborparancsnokéval, de Hess nála nagyobb ember volt a Harmadik Birodalomban – mégis, sokan tán fel sem tudnák hirtelen idézni, mi, azaz ki is volt ő, Hitlerre, Himmlerrel vagy Göringgel ellentétben őhozzá nehezebb valamilyen konkrétumot kötni; talán még arcot is.
Pedig az egykori bravúrpilóta, népszerű „celeb”, főrangú kormánytag, Führer-helyettes egyéni élettörténete önmagában is olyan érdekes, hogy nem pusztán a huszadik század, de a történelem egyik legnagyobb, leginkább filmvászonra kívánkozó kalandjaként kell rátekintenünk. (Nota bene, az ilyen sorsok vászonra kerülésének azért ugyanaz volna veszélye, mint ennek a mostani demonstrációnak: óhatatlanul egy rossz eszme életben tartásának eszközeként funkcionál.)
De maradjunk csak az 1894-ben Egyiptomban előkelő német családban született Rudolfnál, akinek a korabeli polgári társadalomban ki volt kövezve az útja, hogy sikeres, tanult, magas rangú hivatást betöltő emberré váljon; így is lett. Igazi nevet, még a komolyabb politikai karriert megelőzően repülősként szerzett (rekordokat tartott). Hitler legkorábbi barátja és harcostársa lett a mozgalomban, ez innentől meghatározta hátralévő életét. Úgy mondják, a később nemzetvezető neki diktálta az 1923-as puccs utáni közös börtönbüntetésük idején a később Mein Kampf címen megjelent gondolatgyűjteményét. Tíz évre rá, a náci párt kormányra jutását követően Hess, mint Hitler kvázi helyettese, a pártkancellária vezetője, birodalmi miniszter lett, a fasizmus totális németországi térnyerésének egyik kulcsfigurája (úgy is nevezték: a párt lelkiismerete). A féltucatnyi vezető náci egyike. Mint ismeretes, ennek a csoportnak a törekvése következtében alakult ki a történelem legnagyobb világégése, a második világháború, amely 1939-ben tört ki, és 1941-ben, a Szovjetunió németek által megtámadásával teljesedett ki.
És itt jön a több mint érdekes, valósággal megdöbbentő csavar az addig sem sablonos élettörténetben.
Hess, alig hetekkel a Barbarossa-terv beindítása előtt egy nap elköszönt családjától, s gyakorlatilag ellopva (amúgy saját használatú) egyszemélyes vadászgépét az augsburgi reptérről, mondhatni, „minden előzetes bejelentés nélkül”, váratlanul Nagy-Britanniában repült! Abba az országba, amellyel mindenekfölött háborúban állt hazája, immár egy esztendeje.
A német jelentések, de maga Hitler is órákkal később ismertté vált kommentárjában úgy reagált: Hess bizonyára megőrült, hogy ilyesmire ragadtatta magát. Ugyanakkor tudjuk, hogy a Führer-helyettes nagyon is tudatosan készült, már jó ideje, hogy ezzel a magányos hőstettként felfogható akciójával mintegy alapot és apropót teremtsen az Anglia és Németország közötti esetleges békekötéshez. Így volt-e, s milyen realitással? Sosem tudhatjuk meg. Ahogy azt sem, valójában Hitler küldte-e – s csak a kudarcnak bizonyult fejlemények nyomán határolódott el tőle (magát, tekintélyét óvva).
Hess küldetése ugyanis teljes kudarccal végződött. Érdekes és a rejtély fokozó módon nem is Angliába érkezett meg, hanem – éjszaka – messze északra, Skóciába, oda is úgy, hogy a sötétben zuhanásban hagyta gépét, ő meg ejtőernyővel kiugrott. Úgy tűnt, abban bízik, ha rátalálnak s felfedi, milyen magas rangú állami vezető ő, mindjárt Londonba viszik, Churchill elé, hogy tárgyalhassanak. Ehhez képest a brit miniszterelnök, mikor hírét vitték, hogy „állítólag” a második számú nácit fogták el náluk, az ellenség területén, el se akarta hinni. Mindenesetre Hesst sokkal inkább mint szimpla rablót, vagy maximum tetten ért, leleplezett kémet tartották s hallgatták ki a következő napokban. Komoly londoni vezetőknek közelébe sem került. A háború végéig börtönben, illetve vidéki kisvárosban házi őrizetben tartották az angolok.
Aztán eljött a béke. Kisvártatva a fasiszta rendszer létrehozói és működtetői Európa-szerte különféle perek vádlottjaiként várták, kire mit sikerül rábizonyítani, hogy alakul sorsa. A legnagyobb bűnösök, mint ismeretes, Nürnbergben kerültek nemzetközi bíróság elé. Köztük Hess is.
Nos, ő itt sem mindennapi taktikát választott – hacsak nincs más magyarázat… -, ugyanis az egyéves tárgyalássorozat elején kijelentette, az angliai kaland és egyáltalán a háború olyan sokkot eredményezett nála, ami miatt amnéziás, nem emlékszik semmire.
Néhány hónap múlva újabb fordulat: a vádlottak padján szót kér, és előadja, az amnézia csak kamu volt, védekezésének része; memóriájával nincs különösebb gond.
A per folytatódik, ám ahányszor Hessre kerül a sor, fittyet hányva az előbbiekre, megint csak azt válaszolja minden kérdésre: nem emlékszem… Még vádlott-társai, a kipróbált nácik is hol elbizonytalanodva, hol viccelődve faggatják: tényleg nem emlékszel?
Mindazonáltal a négyhatalmi bíróság bizonyos értelemben megkönyörül Hessen, mondván, bár a fasiszta rendszer kiépítésében tagadhatatlanok az érdemei, de a háború érdemi szakaszában, úgymond, már nem volt jelen, tehát támadható volna azt állítani, hogy felelős volna például a szovjet fronton elkövetett harctéri atrocitásokban, vagy a holokauszt kiteljesítésében. Jónéhány eszmetársától eltérően így őt nem végzik ki: ítélete életfogytiglan.
Otthona ettől kezdve életet végéig a berlini Spandau börtön lesz, amelyet egy idő után már kizárólag azért tartanak fenn, hogy őt benne őrizzék. A többi rab közül, akik megérik, az utolsó is 1966-ban szabadul. Hess marad.
Illetve… marad az az őszülő, egyre vékonyabb és törékenyebb bácsika, aki elvileg a valamikor fess férfiú, a német nagyközönség bálványa – volt. Családjával többé nem kívánt találkozni (1941 óta, ugyebár, nem látta feleségét és fiát.) Mindez azért érdekes, mert néhány történész (továbbá az összeesküvés-elméletek barátai) felvetik, hogy talán nem is Hess az, aki csak 1987-ben bekövetkezett haláláig a Spandauban lakott… Vagy esetleg már Nürnbergben sem ő ült vádlottként. Esetleg Skóciába sem ő érkezett meg. Vagy ha igen, elhunyt még ott, Angliában. Lehet, megölték. Ez lenne a magyarázat az emlékezettel űzött játékra?
Egy brit orvos, akinek az évtizedek alatt az öregember testét kétszer is volt alkalma megvizsgálni, bestsellert írt azon megfigyeléséről, miszerint a Hess fiatalkori életrajzából ismert testi jellemzőket, például első világháborús sérülések nyomait ő bizony nem látta az állítólagos Hess testén. Meggyőződése ennek következtében, hogy Spandauban – sőt, már Nürnbergben – nem Hess ült több mint negyven éven keresztül, de katonai sebész ennél is tovább megy: felveti, a dublőrt végül is meggyilkolták a börtönben. Ja, nem is mondtuk még: az 1987-es halál hivatalosan öngyilkosság, önakasztás révén következett be. Hacsak nem a brit titkosszolgálat tette el láb alól azt a történelmi figurát, aki esetleg még „beszélhetett volna” valamilyen második világháború körüli titkokról…
Ezen kívül más, jobban avagy kevésbé jól kidolgozott összeesküvés-elméletek is léteznek az ügyben, legutóbb három angol történész nagyszabású műve, a Kettős mérce című monográfia állította, hogy mindezeket számba vette, cáfolta, egyszersmind megállapította az igazságot arról, hogy 1941 táján egy német diplomáciai terv milyen eséllyel számolhatott esetleges „fű alatti” kiegyezéssel a brit birodalommal, az oroszok kárára… Persze, az ilyesmi a történelmi rejtélyeket korántsem oldja meg egyszer és mindenkorra. Inkább csak fokozza azokat…
Ugye, hogy filmvásznon pokolian festene ez az egész őrült sztori?
