Sokan, köztük legelszántabb hívei is, talán már temették a jövőre százéves DVTK-t: a legkerekebb jubileum majdnem tragikusra sikeredett. Néhány hete (sőt, napja) még az is benne volt a pakliban, hogy 99 esztendő múltán kész, ennyi volt a miskolci foci; legalábbis annak a tradicionális, professzionális ága. A legutóbbi másfél-két évtizedben az anyagi háttér bizonytalansága folytán válságból válságba bukdácsoló egyesület sorsát ugyanis a két éve idejött szegedi építőipari vállalkozás tulajdonosi szerepvállalásra sem rendezte, ellenben megint csak adósságok halmozódtak fel. A csődtől, a csapat szétesésétől lehetett tartani – aztán „varázsütésre” minden megoldódott (legalábbis a felszínen), s ezen a hétvégén, a 2009-2010-es NB1-es idény első fordulójában máris nem várt győzelemmel mutatkozott be a megmaradt-megújult diósgyőri gárda, szurkolói legnagyobb örömére és meglepetésére.
A tavaszi szezont, már ami az itthoni környezetet illeti, épp az akkor aranyérmessé váló DVSC ellen vívta a miskolci tizenegy, ott lépett pályára és rúgott először életében felnőtt meccsen gól az utánpótlásból felhozott Balajti Ádám; másfél hónappal később már ő a megfiatalodott keret kezdő középcsatára. No igen, hiszen több rutinos támadó és középpályás és elhagyta a klubot a pénzügyi gondokra hivatkozva, és jónéhány ifinek, azaz 18-20 éves játékosnak előrébb kellett lépnie a ranglétrán. Nevezhetjük ezt „tudatos fiatalításnak” is, ami, persze, annyira erős eufémizmus, hogy nem is igaz, de a kényszer szülte megoldás ettől függetlenül illeszkedik az új szakvezető habitusához. Ugyanis tavalyi edzője is elhagyta a bajban a DVTK-t, így a kispadra is kellett keresnie valakit a tulajdonosváltás folytán a vezetői székbe került Nagy Bélának. A valamikori drukker, évek óta egy önkormányzati cég igazgatójaként a stadionfenntartást felügyelő szakember tűzoltó jelleggel kellett, hogy nekifogjon a rendteremtésnek és az újjáépítésnek, mégis, a rendelkezésre álló kevés idő alatt sikerült talán éppen a legjobb megoldást megtalálnia. A korábbi újpesti védőt, edzőként néhány kiscsapatnál jó nevet szerző Aczél Zoltán hívta a borsodi megyeszékhelyre, aki, úgy tűnt, szívesen is jön. Mint ő maga is viccesen megjegyezte, „nem a nagy pénzért” (merthogy „az nincs”), hanem a kihívás végett, s mert nem idevalósiként is vallja, Miskolcon focit csinálni, az országszerte elismerten fanatikus közönség előtt: megtiszteltetés.
Tizenegy nap adatott neki az első forduló szombatját megelőzően, hogy csapatot kovácsoljon a megmaradókból, akikhez igazán új emberként csak épp azon a csütörtökön csatlakozott még valaki (egy hátvéd, Aczél előző gárdájából, Siófokról), amikor a szokásos szurkolói ankétot tartották. Ott, bár kevesen élhették át, mivel a korábbi évek sok százas nézőszáma helyett most néhány tucatnyian töltötték be az Ady művház széksorait, szóval aki ott volt, igen szimpatikus és agilis szakvezetőt ismerhetett meg Aczél Zoltán személyében. Sőt, humorra is könnyen kapható embert, aki, úgy tűnt, pillanatok alatt megtalálja a hangot bárkivel; legalábbis a futballközegen belül.
Alig két nap múlva a receptet is meglelte, hogy az egész miskolci drukkerhadat maga mellé állítsa. Igaz, kellett hozzá jóadag szerencse is, de tudjuk, számos mondás és bonmot szól arról, érdemes tenni is érte, akarni is azt a bizonyos mázlit, ami végül a siker zálogának bizonyulhat. A tizenegyes szám ismét felbukkant, és szerencsét hozott: egy 11-es formájában, amelyet a Debrecen elleni keleti rangadó utolsó utáni percében ítélt meg a játékvezető, mondjuk így hazahúzó szívvel, hogy jogosan. Mindenesetre a Diósgyőr semmiképp sem jogtalanul tartotta itthon a három pontot, labdarúgói megdolgoztak érte, hogy a lefújás után önfeledten ünnepelje őket az a 3-4 ezer ember – akiknek száma remélhetőleg ennek is betudhatóan legközelebbre valamicskét majd még meg is nő.
Ez a következő alkalom egyébként két hét múlva esedékes, akkor az Újpest jön ide (közben a második fordulóra Fehérvárra utazik a DVTK), s az esemény mindenképp bekerül a klubtörténetbe, ugyanis többé az állóhelyi szurkolók nem foglalhatják el a megszokott helyeiket: hamarosan bontani, azaz átépíteni kezdik a főépülettel átellenes hét szektorát a réges-régi betonkaréjnak. A beruházás mögött – nagyarányú állami támogatással – a városi önkormányzat áll, amelyről tudnivaló alighanem minden korábbinál nagyobb áldozatvállalás mellett nyújtott segítő kezet a csőd felé tartó klubnak az elmúlt (és az elkövetkező) hetekben; egyes hírek szerint másfél-két száz millió forintnyi közpénz értékében… Helyes-e ez avagy sem?, sokat lehetne róla vitatkozni, mindenesetre jelzés értékű, hogy Miskolcon a futball olymértékben közügynek minősül immár évtizedek óta, hogy egy helyhatóság fejében meg sem fordulhat – akár személyes, akár politikai, akár másféle okokból -, hogy, úgymond, magára hagyhatná a sportágat. Káli Sándorék most nem is tették. Ám az is tudható, hogy a mentőakciót racionálissá az a remény tette, miszerint belátható időn belül sikerül olyan valódi tőkével rendelkező támogatóra/szponzorra/tulajdonosra (?) akadni. Olyan nevek szerepelnek részben a pletykákban, részben az újsághírekben és egyéb híresztelésekben, mint a Hell energiaital gyártójáé vagy a kolozsvári Pászkány Árpád, egyebekről nem is beszélve. Internetes fórumokon már szóba került bajnoki cím, milliárdos befektetés, a világhírű Bölöni László edző neve s még annyi minden…
Maga a Diósgyőr egyelőre ott tart, hogy első nekifutásra eljutott a nulláról az egyre. S ez mindjárt három pontot ért.
Balogh Attila
Illusztrációk:
Videók:
http://dvtk-blog.blogspot.com/2009/07/dvtk-dvsc-2009-2010-1-fordulo.html
