Találkozás Lukács Mónika operaénekessel
Lukács Mónika operaénekes – első találkozásunk óta – nem sokat változott. Az arca gyermeki bájt és tisztaságot tükröz, a tekintete épp úgy csillog, mint hét évvel ezelőtt, pályakezdő korában. A sok élmény, tapasztalat és megpróbáltatás nem hagyott nyomot rajta – talán épp csak annyit, ami szükséges ahhoz, hogy még céltudatosabbá váljon.
– Úgy tűnik, hogy nekem mindenért meg kell dolgozni az életben – vág mindjárt a dolgok közepébe, miközben derűs lénye és csacsogása betölti a kávéház teraszát. – De nem bánom, hogy így van. Talán ez az oka annak, hogy becsülöm és értékelem a szakma adta lehetőségeket, épp úgy, mint az élet apró örömeit. Számomra nem kisebb boldogság egy kicsiny faluban, néhány embernek koncertet adni, mint akár Milánóban, vagy Budapesten, tömegek előtt fellépni. Az éneklésben az adhatás a lényeg, a lelkek közötti kommunikáció. Ha ez létrejön, jól végzem a feladatomat.
– Egy évvel ezelőtt határoztál úgy, hogy hazatérsz, Magyarországra. Nem bántad meg a döntésedet?
– Miután az olaszországi tanulmányaimat tavaly befejeztem, azonnal repülőgépre ültem, és meg sem álltam hazáig. Talán én voltam túl naiv, optimista – vagy az is lehet, hogy kevés az egy év arra, hogy az ember itthon megtalálja a helyét. Még az sem elképzelhetetlen, hogy nem voltam elég ügyes. Egy azonban tény, amíg itthon voltam, nem kényeztettek el túl sok lehetőséggel. Azt is megkockáztatom, hogy rossz időben tértem haza, amikor az ország egyébként is válságban van, minden téren – és ez alól a zenei kultúra sem kivétel. A lényeg az, hogy kezdem belátni, hiába vagyok én lokálpatrióta, hiába a szívem csücske a szülővárosom, Miskolc és a főváros – oda kell mennem, ahol tárt karokkal várnak. Ez pedig jelenleg még mindig úgy tűnik, hogy Olaszország.
– Mitől más ott az élet?
– Elsősorban a mentalitás, az emberek hozzáállása és nyitottsága az, ami ott szárnyakat ad. Persze, öröm a napfény, a pálmafák látványa is, de nem elsősorban ezért kötődöm az országhoz. Valójában az a gondolkodásmód varázsol el, amelyet itthon sajnos még nem találok – hogy ott törődnek egymással az emberek, kíváncsiak a másik munkájára, és segítenek, ha valakinek problémája van. Mindezek ellenére mégis úgy gondolom, boldog lennék, ha a fő bázisom Budapest lehetne…
– Beszéljünk csak még az olaszországi létről…
– Kint tényleg működik a kommunikáció, és az, hogy ha valaki sikeres, nem megszólják érte, hanem drukkolnak neki – persze csak akkor, ha az a „valaki” tényleg jó a területén. A negatív kritika persze épp úgy hangot kap, nem is akárhogyan. A Milánói Scálában például van egy komoly csoportosulás, amelynek tagjai ötven éve minden egyes előadáson tiszteletüket teszik. Ők aztán nem tartják vissza a véleményüket! Ha tetszik nekik, akit látnak a színpadon, virágesőt szórnak rá – ha nem, kifütyülik, esetenként kisípolják! Szerencsére én jóban vagyok velük, merthogy ahol én időnként fellépek – a Milánói Scála Baráti Körének előadásain, szintén jelen vannak. Az ő életük az opera, attól függetlenül, hogy a mindennapokban milyen szakmát űznek.
– Ezek szerint kivívtad a tetszésüket…
– Boldog vagyok, mert szeretnek és becsülnek Olaszországban. Azt szokták mondani: „Monica, te már a miénk vagy”. Minden olasz tanárommal tartom a kapcsolatot – bár ez igaz a miskolciakra, Hegedűs Gyuláné Ildi nénire és Engi Zsuzsa nénire is –, és a volt konzervatóriumi társaimmal is jó viszonyban vagyok. Ez is érdekes, bár százhuszonöten voltunk az ÉNEK TANSZAKON, nem volt irigykedés, féltékenység közöttünk, segítettük egymást. Magyarországon ez is másképp működik – mintha gyanakvóak lennének az emberek, az elfogadás nehezen megy – persze tisztelet a kivételnek.
– Aki nem tudná – huszonhárom éves korod óta élsz Milánóban. Hogy vezetett oda az utad?
– A Zrínyi Ilona Gimnázium befejezése után a Szent István Konzervatóriumba kerültem. Aztán nem vettek fel a Zeneakadémiára, így külföldön próbálkoztam, nem volt más választásom. Fiatalon, szinte gyerekként kerültem Milánóba, ahol párhuzamosan végeztem a MAGÁNÉNEK majd a kamaraének és az opera szakot, közben pedig gyerekekre vigyáztam. Nyolc év után tértem haza, és most itt vagyok…
– Közben persze sok fellépésed volt…
– Nyüzsgő, vállalkozó kedvű ember vagyok, így a feladatok valóban megtalálnak. Idáig elsősorban Észak-Olaszországban koncerteztem – dal-és áriaestekkel –, most úgy tűnik, dél felé is elindulhatok. Egyébként tavaly például magyar operetteket énekeltem, épp a már említett Milánói Scala Baráti Körének előadásán. A színház, bevallom, hiányzik, de hátha idővel az is beköszönt az életembe. Mindenesetre meghallgatásokon részt veszek, ez sokat segít a boldogulásban. Magántanítványaim is vannak, és az újságírói feladatok is újra meg újra megtalálnak. Szerepeltem egy Verdi-filmben, amire nagyon büszke vagyok – és több külföldi turnét megéltem már. Közben persze állandóan tanulok… itthon sem volt egészen más az elmúlt év, azt leszámítva, hogy jóval kevesebb fellépésre volt lehetőségem… De talán egy nap az is eljön. Hiszek abban, hogy Kodály országa nem veszítheti el zenei erejét. Ahhoz azonban, hogy ezt az adottságát megőrizhessük, összetartás szükséges – méghozzá elsősorban a mi generációnk tagjaitól. Talán ezért annyira fontos számomra a tanítás is… Bizakodó vagyok. Egyet tudok rendíthetetlenül: azért kaptam a hangomat, hogy közvetíthessek vele. Most talán annak van itt az ideje, hogy ismét külföldön tegyem ezt. Így nem teszek mást, mint nyitott szívvel várom a lehetőségeket – itthon, vagy máshol… meglátjuk, mit hoz az élet…
