Találkozás Dr. Besenyei Lajossal, a város díszpolgárával
Dr. Besenyei Lajos nemrégiben díszpolgári címet kapott, a Miskolci Egyetemen és a Miskolc város életében folytatott, kiemelkedő munkásságáért, kimagasló teljesítményeiért. Többek között ez az elismerés adta találkozónk apropóját.
– Egy kis Heves megyei település, Tarnazsadány szülötte vagyok. Az apám molnárként dolgozott, így aztán kenyér mindig volt az asztalon – tekint vissza a kezdetekre a kérdezett. – A gyermekkor önfeledtségét egyértelműen édesanyámnak köszönhetem, aki csodálatos örökséget hagyott rám. Tőle „kaptam” a jövőorientáltságomat, azt, hogy mindig derűsen, optimistán nézek előre. Bár csak két osztályt végzett, kultúrált, intelligens, művelt asszony volt, aki irigylésre méltó szépérzékkel élte meg a mindennapokat, és olyan életerővel bírt, hogy haláláig, kilencven éves koráig betegnek sem láttam. Azt, hogy sosem foglalkoztatott a korom, hogy mindig úgy élek, mintha örökké élnék, szintén neki köszönhetem. Ő tanított arra, hogy az élet szépségeit helyezzem előtérbe, és próbáljam meg tolerálni, elfogadni a másik embert úgy, ahogy van. Idősebb korában a teleket nálunk töltötte, Budapesten, a feleségem és a lányom is rajongással szerette őt. Nyitottsággal, tökéletes alkalmazkodással volt irányunkban. Ha rágondolok, egy tipikus kép jelenik meg előttem: ül a falusi ház tornácán, és vár. Várt rám egy órát, egy napot, egy hetet akár, kitartóan és türelmesen. És amikor végre megérkeztem hozzá, nem szemrehányással fogadott, nem azzal, hogy hol voltam ilyen sokáig, hanem átadta magát a viszontlátás örömének, belefeledkezett a pillanatba, és hálát adott érte. Arra törekszem, hogy olyan harmóniát teremtsek magamban és magam köré, amilyenre ő volt képes élete során.
– Ezek után azt gondolom, hogy a gyermekkor maga volt a felhőtlenség…
– Az biztos, hogy kiegyensúlyozott évek voltak, nagy szabadsággal és számtalan könyvélménnyel. Hetedik osztályos lehettem, amikor „kivégeztem” a helyi könyvtárat, nem volt számomra több olvasnivaló. Minden érdekelt, minden regény egy új világot jelentett számomra. Este pedig, lefekvés után, újragondoltam az aznap olvasottakat, és a történetekből verset írtam.
– Mégis a közgazdasági iskola következett, nem a humán szakok.
– Egy ismerős javaslatára kerültem Egerbe, a közgazdasági szakközépiskolába. Élményekben gazdag évek voltak azok is, hiszen remek közösségek alkották akkoriban a várost, amelyek életében én magam is részt vehettem. Képzelje el, még tangóharmonikáztam is! Aztán – bár a jog és a humán területek is vonzottak -, felvételt nyertem a budapesti Közgazdasági Egyetemre. Közgazdász-tanár szakon végeztem. Olyan ember vagyok, akinek szüksége van az újra, a kihívásokra, a nagy, izgalmas felfedezőutakra. Hatalmas a harci kedv bennem, ezen felül pedig fontos az is, hogy amerre járok, nyomot hagyjak magam után. Ezért aztán hamar bebizonyosodott, hogy jó választás volt számomra a statisztika és a jövőkutatás területe.
– Mit is jelent pontosan a jövőkutatás fogalma?
– Amikor elkezdtem ezzel foglalkozni, még kevéssé volt elterjedt ez a terület. Kovács Géza professzor mellett indult a pályám, én az üzleti előrejelzéseknek adtam át elsősorban magam. Statisztikákat készítettünk, és a számok tükrében prognosztizáltuk a lehetséges jövőképet. Említettem, hogy jövőorientált, előrenéző személyiség vagyok egyébként is, ami azt jelenti, hogy szinte sosem foglalkozom a múlt kérdéseivel. E téren szerencsés alkat vagyok, hiszen nincsenek bennem sérelmek, fájdalmak, feldolgozatlan élmények, de közben természetesen tudom azt is, hogy a jövő útjai a múlt köveivel vannak kirakva. Azaz: amit ma elkövetek – annak holnap törvényszerűen következményei lesznek. A sorsomat mégis magam irányítom, azaz nem passzív szemlélődőként veszek részt ebben a folyamatban, hanem döntnökként. Ha hibázom, vagy csapás ér, akkor is talpra kell állnom, és új lehetőségek után kell néznem, nem pedig meghunyászkodva feladni önmagamat. Magyarországon éppen ez a gond. A magyar emberek többsége elfelejtett, vagy meg sem tanult hinni a jövőben, a múlton való rágódás, a panasz, az önsajnálat veszi el az idő és az energia nagy részét. Vagyis a szakterületem – talán az iméntiekből is kiderül -, nemcsak tudomány, hanem életszemlélet is. Egyébként büszke vagyok arra, hogy az első hazai jövőkutatási alapkönyv szerzői között lehettem, és ha minden a tervek szerint halad, hamarosan elkészül egy következő is.
– Hogyan került Miskolcra?
– Diplomaszerzés után a budapesti egyetemen maradtam, a Statisztika Tanszéken, és átadtam magam a jövőkutatásnak. Doktorit szereztem, majd docenssé lettem. Éppen ezért nézett mindenki úgy rám, mint valami „csodabogárra”, amikor elfogadtam a Miskolci Egyetem felkérését, és másodállást vállaltam az akkoriban induló főiskolai szintű közgazdasági képzésben. Vonzott az új, az ismeretlen terep – így aztán egy idő után, ’91-ben a biztos fővárosi állásomat lecseréltem a kockázatot jelentő miskolcira. 1993-ban választottak itt dékánná, majd sokak meglepetésére ’97-ben én lettem a Miskolci Egyetem rektora. A „rektorságban” is az „új” vonzott. Bíztam abban, hogy üzleti-piaci, azaz merőben új szemléletű gondolkodásommal, nyitottságommal, külföldi egyetemeken szerzett tapasztalataimmal tehetek az intézményért. Kilenc évig álltam az egyetem élén, ez idő alatt sok terv megvalósult, sok minden nem sikerült. A tevékenységem értékelése szerencsére már az utókor feladata lesz, nem az enyém.
– Mi az, amire a legbüszkébb rektorsága idejéből?
– Magas pozícióban lenni akkor érdekes, ha az ember számára adott a feladat, a munka, a felelősség és a döntési lehetőség. Mindez megadatott számomra, így összességében elmondhatom, szerettem ezt a kihívást. Ugyanakkor nem elhanyagolható tény az sem, hogy egy rektor funkciójánál fogva nagy kapcsolatrendszerrel bír, így miközben hivatalos teendőit végzi, tud jó ügyekért harcolni és tenni. Olyan ajtók nyíltak meg előttem, amelyek mások előtt esetleg nem – és így hiszem, hogy sok esetben segítséget nyújthattam azoknak, akik azt tényleg megérdemelték. Sok tisztségre és feladatra mondtam és mondok igent, és jól bírom a sok és sokféle feladatot, hiszen csak a sikertelen munka fárasztó – az eredményes tettek erőt adnak és inspirálnak. Ha saját lelkiismeretemmel jóban vagyok, ha nem ártok szándékosan senkinek, ha bennem nyugalom és harmónia van – akkor nincs miért aggódnom, vagy nincs mitől elfáradnom. Az esetleges hibákból tanulni kell, mindig megújulni – így marad örökké fiatal a lélek, a szellem, és ezáltal a test is. A teniszedzőm rám is csodálkozik néha, hogy jobban bírom a megpróbáltatásokat, mint sok fiatal, pedig túl vagyok a hatvanon.
– Mi az, ami mostanában foglalkoztatja?
– Hazai és nemzetközi szintű terveim egyaránt vannak, ezek elsősorban jelenlegi fő területemet, a felnőttképzést érintik. Szeretnék intenzívebben jelen lenni a Magyar Professzorok Világtanácsának tevékenységében, illetve van egy egyre inkább konkretizálódó elképzelésem is. Szándékom létrehozni egy intézményt, amely a térség gazdasági – társadalmi – szociológiai helyzetképét vizsgálja, precíz tájékoztatást adva a helyi problémákról és lehetőségekről. Az élet sóját pedig a munkán és az apró örömökön túl mindenképpen a családom adja. Különös képet mutathatunk, hiszen én itt élek, ők pedig a fővárosban, azaz a hétköznapokban távol vagyunk egymástól – mégis állíthatom, ideális és harmonikus az életünk. Mivel hétfőtől péntekig mindenki dolgozik, így a hétvége a találkozásoké, a gondmentes, tökéletes együttléteké. Ilyenkor érkezik a feleségem és a lányom, a férjével, illetve a két gyönyörű unokánkkal, és minden percet együtt töltünk. Nagy-nagy beszélgetéseink vannak, jókat nevetünk, kikapcsolódunk, feloldódunk egymás társaságában. Boldog férj, apa, após és nagyapa vagyok, hiszen már látom, hogy mindannyiukban működik az a láthatatlan iránytű, amelyet én az élet elengedhetetlen eszközének tartok, és amely megmutatja, hol a helyünk a világban.
