Báthori László a jó zenében és a felszabadult éneklés erejében hisz
Nem mindennapi az, ahogyan Báthori László száznál is több tanítványát egy csapattá fogja össze. A miskolci pedagógus az Avastetői Széchenyi István Általános Iskolában hozta létre a ma már országos ismertségű Twist Olivér Gyermekkórust, 1994-ben. A dalos kedvű „rockgyerekek” nemrégiben a Nox miskolci koncertjén is felléptek.
BL: Amikor a Nox két tagja városunkban járt, hogy felmérjék koncertjük előtt a „terepet”, jelezték, hogy egy iskolába is szeretnének ellátogatni. A választás végül ránk esett. A gondot csak az jelentette, hogy akkor a gyerekek már tavaszi szünetre hazamentek, így aztán négy kollégámmal az utolsó pillanatban hívtunk fel telefonon hetvenöt gyereket, akik közül ötvenöten igent is mondtak a szokatlan és azonnali felkérésre. Ez, úgy gondolom, nem kis elismerés egy tanárnak. Így aztán iskolánkban a Nox tagjainak többek között saját dalaik közül is énekeltünk, ami úgy meghatotta őket, hogy koncertjükre is meghívást kaptunk. A 20-i fellépés sikerén felbuzdulva aztán én ígéretet tettem arra, hogy mire az együttes tíz éves lesz, mi – azaz a gyerekkórus – tíz Nox-dallal állunk készen, így tisztelegve a jubileum előtt.
R: Nagy eredmény már önmagában az is, hogy évek óta töretlen népszerűségnek örvend a Twist Olivér Gyermekkórus – nemcsak a szakma és a város életében, hanem a gyerekek körében is. Hányan énekeltek mostanában együtt?
BL: Büszke vagyok arra, hogy még a demográfiai hullám csökkenése ellenére is minden évben körülbelül száz fő énekel a kórusban. Ma, amikor a gyerekeket nem könnyű megmozgatni, lelkesíteni, szerintem komoly eredmény, hogy két délutánt is kell szánni a gyakorlásra hetente, olyan sokan vagyunk. Gyakorlatilag egy huszonnyolc fős osztályból huszonhét fő biztosan kórustag szeretne lenni. Ez nyilvánvalóan köszönhető a sikereknek, a szerepléseknek, a megjelenő CD-knek, a rockzene erejének, illetve a baráti hangulatnak. Nagy örömömre az iskolánk felvállal minket, maximálisan segíti tevékenységünket, amit többek között Tóthné Csorba Mária igazgatónőnek köszönök. Valószínűleg az itteni pozitív hozzáállás az oka annak, hogy pályakezdésemtől a Széchenyiben tanítok, és soha eszembe nem jutott váltani. Elfogadták az itteni kollégák „zenei forradalmamat”.
R: Beszéljünk erről a „forradalomról”! Hogy néz ki nálad egy énekóra?
BL: Magnó és gitár nélkül ritkán közlekedem az iskolában, és együtt énekelek a gyerekekkel. A tankönyvet tiszteletben tartom, van, amit természetesen annak segítségével kell tanítani, de ugyanakkor leglényegesebb szempontnak a zene megszerettetését tartom. Ebben társam a gitár és természetesen azok a minőségi slágerek, amelyek évtizedek óta szólnak a rádiókban – Zorán, Koncz Zsuzsa, a Piramis, a P Mobil dalai és folytathatnám a sort. És természetesen a mai, értékes slágerek is megszólalnak az óráimon, így például különösen kedveltek a már említett Nox, vagy épp a Republic dalai. Jövőre elkészül egy Anyák napi CD, amelyen a gyerekkórus tolmácsolásában divatos, anyákat ünneplő slágerek szólnak. Gyakorlatilag 2003. óta minden évben jelent meg CD-nk. Ezeket elsősorban iskolákban terjesztjük, és sok visszajelzés érkezik, miszerint nagy segítséget jelentenek ezek például ünnepélyek, műsorok létrehozásánál. A gondunk a pénzzel van, idáig főként pályázatokból jöttek létre ezek a munkák, a szponzori segítség pedig sokat jelentene. Egyébként a legutóbb megjelent CD-t a kislányomnak ajánlottam, a címe Ruzsinfa, és népzenei ihletettségű dalokat tartalmaz, többek között Szörényi, Bródy, Tolcsvay szerzeményeiből. A következő, az Anyák napi album mellett egy olyan összeállítás lesz, amely a testvéremmel közösen írt dalokat is tartalmazza. Vagyis téma van bőven, ezek után már csak egy könyv megírása hiányzik, a kórusról, illetve a módszerről, amelyet óráimon alkalmazok.
BL: 1954-ben születtem, abban az évben, amikor a rockzene is hódító útjára indult. Az első gitáromat édesapámtól kaptam – és ott, akkor meg is pecsételődött a sorsom. Tizenkét éves koromtól napi nyolc órát gyakoroltam. ’75-ben elmentem Budapestre szerencsét próbálni, ám csalódás ért – úgy kerülhettem volna be egy nem túl rangos zenekarba, ha egy komoly összeget befizetek számukra. Így aztán hazajöttem és nagy örömömre ’80-ban a Reflex zenekar tagjává lettem, ami két év töretlen sikert jelentett. Együtt zenéltünk olyan „rockmatuzsálemekkel”, mint Demjén, Zalatnay, vagy épp a Karthago együttes tagjai – a közönség nagyon szeretett bennünket. De a tagok között nézeteltérések támadtak, így megszűnt a Reflex, én pedig egyetlen lehetőségemnek azt láttam, ha elmegyek a Sárospataki Tanítóképző Főiskolára, tanulni. Utólag azt mondom, nem bántam meg, hogy így döntöttem, hiszen a pályám indulása az úttörő mozgalmak virágzásának idejére esett, ami pedagógusként komoly szakmai kihívásokat hozott nekem, majd ’94-ben elindult a Twist Olivér Gyermekkórus, ami életem részévé vált. Ma már ott tartunk, hogy túl sok felkérést kapunk, az iskolai kötelezettségek mellett nem is tudunk mindegyikre igent mondani. Bár rockzenésznek készültem, és nem állítom, hogy nem hiányzik az intenzív zenélés, azt gondolom, mégis az álmaimat követem. A mosolygó gyerektekintetek, a tiszta hangok mindig megdobogtatják a szívemet – ezért az élményért érdemes alkotni és dolgozni.
Szabó Virág
Fotó: Csáti Ersók Péter