Kovács Attila Roland kilencévesen világversenyen képviseli hazánkat
A kilencéves Kovács Attila Roland körül mostanában igencsak felgyorsult az élet. A miskolci „kis Picasso” mégis szerényen és őszintén válaszolgat kérdéseinkre, számára nem jelent gondot a szereplés. Ahogy fogalmaz, szeret beszélgetni, és még egymillió újságíró sem hozná zavarba. Szülei és a beszélgetéskor jelenlévő nővére nevetve mesélik, hogy a kiállítás-megnyitók hivatalos fejezetei után az ifjú tehetség váratlanul eltűnik – és az érdeklődők már játék közben találnak rá.
KAR: Négyéves koromtól rajzolok, a szüleim gyakran találtak rám úgy, hogy hasalok a szőnyegen és alkotok. Olajfestményeket azonban csak tavaly kezdtem készíteni. Úgy történt, hogy apukám akkoriban festményeket restaurált. Egy alkalommal kezembe vettem az ecsetet és magam is „belenyúltam” a munkába. Sikerült. Erre ő hozott nekem vásznakat, én meg festeni kezdtem. Többnyire a fürdőszobában dolgozom, ott van berendezve nekem egy sarok, műteremnek.
R: Ezek szerint nem tanultad a technikát?
KAR: Nem, csak figyeltem, és utánoztam. Azóta meg jönnek a festmények, már közel negyvenet meg tudok mutatni. Sokszor van úgy, hogy csak elkezdek festeni, elkészítek valamit, és a végén jövök rá, hogy mit is ábrázol a képem. De előfordul az is, hogy elhatározom, hogy vászonra vetek például egy lovat – és az is sikerül. Amit a legjobban szeretek, ha saját érzéseimet festhetem meg. A színek közül egyébként az élénkeket, a vidámakat, a világosakat szeretem a legjobban.
R: A családban volt, aki alkotott? Kitől örökölhetted a tehetségedet?
KAR: Apukám tűzzománccal foglalkozott, meg festegetett is – de sajnos a betegsége miatt nem folytathatta. Anyukám tanár, egyébként apukám is tanított. Van két nővérem, de csak Eszter volt az, aki gyerekként kerámiázott, meg tűzzománcozott, és egyszer egy képet is festett, de az kevésbé jól sikerült.
R: Az iskolában hogy fogadják a sikereidet?
KAR: A tanáraim örülnek, többen el is jöttek megnézni a kiállításomat. Az osztályom is eljött, de a gyerekek sokszor irigykednek rám, ők nem nézik jó szemmel, amit csinálok. Egyébként a Kazinczy Ferenc Általános Iskolába járok, mellette a Fabula Művészeti Iskolába. A tanulás mellett nem mindig van időm festeni, meg amúgy is sok minden érdekel. Régebben judóztam, mostanában focizom, úszom, énekelek, nézem a TV-t, vagy számítógépezem. Sokszor van olyan, hogy utólag veszem észre, a képeim kedvenc filmjeimből ábrázolnak szereplőket, van olyan, ami a Jurassic parkot mutatja be.
R: Hogy indult el a karriered?
KAR: Egy szakember meglátta az egyik festményemet, és találgatni kezdett, melyik ma élő festő munkája lehet. Elcsodálkozott, amikor megtudta, a kép festője csak nyolcéves. Aztán kiállításaim lettek. Először a Múzeumi Kávézóban, Miskolcon, aztán a Csodamalom Bábszínházban. Az iskolámban is volt egy, és Varbón. Főleg felnőttek jönnek gratulálni, én szívesen beszélgetek velük. A megnyitók után pedig fogadás van, sok finomat lehet enni.
R: Hamarosan egy nagyon komoly meghívásnak fogsz eleget tenni…
KAR: Beküldték apukámék az ICAF Nemzetközi Gyermekrajz Versenyre és Kiállításra az egyik olajfestményemet. A washingtoni zsűri úgy döntött, hogy Magyarországról engem hív meg az USA-ban megrendezésre kerülő világfesztiválra. Június második felében utazom, anyukámmal és a nővéremmel. Ő egyébként kamerázni fog, filmet készít a kinti eseményekről. A baj az, hogy nagyon drága a repülőjegy, így apukám most szponzort keres hozzá. Remélem, sikerül minden, mert biztosan nagy élmény lesz Amerika.
Fotó: Csáti Ersók Péter
