Az „Aranytollas”
„A Magyar Újságírók Országos Szövetsége szakmai kitüntetéseit és sajtódíjait hagyományos ünnepség keretében adta át a Magyar Sajtó Napja alkalmából. Kiosztották a szervezet életműdíjának számító Aranytollakat. Bekes Dezső több mint negyven éve elkötelezettje a magyar újságírásnak, a vidéki sajtó egyik kulcsfigurája. A miskolci Déli Hírlap alapító tagja, majd főszerkesztője. Mindmáig rendszeresen publikál a megyében, tárcáiból 2005-ben könyv jelent meg Békaeső címmel. A Miskolci Városszépítő Egyesületnek egy évtizede elnöke. Tíz nap Miskolcon címmel kötetet jelentetett meg, amely a városba látogató turistákat segíti abban, hogy jobban megismerjék a települést. Immár tizenötödik éve szerzője a Miskolci Tükör című lapnak, és felelős szerkesztője a hagyományokat ápoló Miskolci Kalendáriumnak is.”
– Azt tudom rólad, hogy a ’960-as években a Petőfi Népe gyakornoka voltál, majd a Pest Megyei Hírlap tudósítója, és később a Békés Megyei Hírlap belpolitikai újságírója, de hogy hogyan kerültél ilyen messzire szűkebb pátriádtól, azt nem…
– A hatvanas években még működött Miskolctapolcán a megyei Lapkiadó Vállalat üdülője, ahová Én is nyaralni érkeztem. Addig főként a „lapos” részét ismertem az országnak, aztán itt a hegyek szerelmese lettem. Megejtő volt ez a gyönyörű táj, fényárban úszott a nagyváros. Itt találkoztam helyi kollégákkal, Tarján Pistával, Ónodvári Miklóssal. Miről is beszélgethettünk volna, mint a szakmáról, a sajtó akkori helyzetéről, ami azért valljuk be merőben más volt, mint manapság. Aztán nem sok idő elteltével kaptam Tarján Pistától egy telefonhívást, hogy Miskolcon szerveződik az első déli megjelenésű bulvár lap, s hogy nincs-e kedvem a belpolitikai rovatot vezetni. Tulajdonképpen az üzemi lapoktól, s az ország többi megyéjéből toboroztak a lapindításhoz embereket. Vonzott ez dolog, s azt sem volt mellékes, hogy a város, még egy tanácsi lakást is ígért nekünk. Ez is csábító volt, no meg a kihívás, az új feladat is. Elvállaltam. Izgalmas, mozgalmas évek következtek. Először volt sokunk életében, hogy izgulni kellett egy lapért, hiszen ezt az utcán kellett eladni, érzékeny volt minden változásra. Megváltozott a szakma üteme, „pörgősnek”, naprakésznek kellett lennünk, s bizony egyeseknek nagyon nehéz volt kitörni a megyei lapos újságírói ritmusból.
– Mire a lap főszerkesztője és ügyvezetője lettél, végigjártad a létra minden fokát, s bizony a hosszú évek alatt sok olyan rovat kötődött a nevedhez, amelyek azért valljuk be, nagyon hiányzanak a mai helyi sajtóból. Melyikre emlékszel legszívesebben?
– Mindegyikre persze, hiszen ezek olyanok, mint a saját gyerekek… De például a „Színe és fonákja” című rovat nagyon kedves volt számomra. Elsősorban azért, mert ez az a műfaj, vagyis a glossza, amit ma is legszívesebben gyakorlok, s ennek a rovatnak hosszú utóélete volt, hiszen a Déli megszűnése után ment a Hírnökben, a Gaga Rádióban, aztán az Északban is.
Aztán hosszú évekig írtam, majd szerkesztettem a „Várospolitikai Fórumot”, amely mindig egy-egy aktuális témát dolgozott föl, járt körbe. Gondolj vissza! Akkor ez a város állandó mozgásban volt. Ezrével épültek a panellakások, utcák tűntek el, változtak meg. Érdekelte az embereket, hogy mi épül, mit bontanak. Ez a nagy építkezés „belekóstolt” a város szerkezetébe, múltjába, városrészek tűntek el, s ezzel együtt hagyományok is. Ezzel nekünk nap, mint nap kötelességünk volt foglakozni.
Rádöbbentünk, hogy ezt a munkát csak az tudja követni, megírni, aki ismeri ezt a várost. Ezért aztán eljártunk oda, ahol meg lehetett „tanulni” Miskolc múltját, vagyis a múzeumba, Veres Lacihoz, meg Dobrossy Pistához. Addig kutattunk, hogy mélyebb ismereteket szereztünk, mint akik itt születtek, vagy itt laktak. Úgy beleástuk magunkat ebbe, hogy pl. megjelentek a Fejezetek Miskolc Történetéből írások, s mivel akkor még nem volt monográfiája a városnak, az akkori várostörténeti vetélkedőkön ezt használták a diákok forrásként a felkészüléshez. Egyszóval ez a Déli Hírlap telitalálat volt. Mondhatom a hosszú pályafutásomnak ez a feladat adta a legnagyobb örömöt.
– Ha már beszélünk a szakmáról, szakmaiságról, hagy kérdezzem meg tőled, mint a hírlapírók nagy doayen – jétől, hogy hogyan vélekedsz a mai újságírásról?
– Mit mondjak? Egy biztos, hogy nem tett jót a magyar sajtónak, hogy olyan külföldiek vették meg a lapokat, akik még csak nem is tudnak magyarul. A lap tulajdonosa nem tudja, hogy a kezében lévő tulajdonban mi van. Így aztán leértékelődött a lapok szakmai, s felértékelődött a gazdasági értéke. Hagy mondjak erre egy példát! Amikor azt mondja a tulajdonos, az újságírónak, hogy itt csak azért van a cikked, mert nem tudtunk oda hirdetést szervezni! Ez rémísztő, döbbenetes cinizmus. Hol van már itt a szakmaiság? Kihaltak műfajok, mert úgy gondolják egyesek, hogy nem kell más, csak hír, meg tudósítás. Nem igaz, hogy ez egy vérbeli újságírónak elegendő legyen! Nincs műhelymunka a szerkesztőségekben, nincs olvasószerkesztő, a lapok tele vannak ordító hibákkal. S ehhez még az is társul, hogy szűk a piac vidéken, s az már közhely, hogy alulfizetett ez a szakma is. Szerintem a helyzet rosszabb, mint bármikor volt.
– Ne fejezzük be ezt a beszélgetést ilyen keserű szájízzel, hiszen „dicsérni jöttem Cézárt, s nem temetni”… Most is, mint mindig tele vagy megírni való témával, feladattal, de úgy tudom a Békaeső köteted után újabbra is készülsz?
– Így igaz. Vannak ugyanis olyan már korábban, a korábbi időszakról megírt jegyzeteim, régen megénekelt dolgaim, amelyek úgy érzem, túlnőnek ezen a műfajon, arról már nem is szólva, hogy egy olyan korszakot ölelnek fel, amelyeket én is, mások is megéltünk, de sokan nem úgy emlegetik, mint ahogy az valóban megtörtént. Ez persze bosszant is kicsit, meg úgy gondolom érdemes ezeket az anyagokat jobban kibontani, kidolgozni, s kötetbe foglalni. A napi feladatok mellett erre is időt kell szakítanom, s hagy tegyem hozzá, boldogan teszem.
– Engedd meg, hogy a magam és a Royal olvasói nevében, had gratuláljak még egyszer neked, a kitüntetéshez, s had kívánjam azt, hogy az „aranytolladból” sokáig ne fogyjon ki a tinta!
