Találkozás Tóth Arnolddal, az Esztenás együttes vezetőjével
A miskolci Esztenás együttest egyre többen ismerik és szeretik, hazánkban és külföldön egyaránt. Tóth Arnoldot, a csapat vezetőjét beszélgetésünk során arról is megkérdeztük, hogy miről szól az a Guiness-kísérlet, amelyben a zenekar is részt vesz április 28-án.
– Ha jól tudom, Te is cserkészként kerültél közel a népi kultúrához…
– Anyai és apai ágon egyaránt falun éltek a nagyszülők, és mi a szünidőket náluk töltöttük. Így hamar belekóstolhattam a vidéki mindennapokba, a ház körüli munkákat is lelkesen gyakoroltam. Az érdeklődésem később valóban a cserkészetben fejlődött tovább, ahol rájöttem, hogy feladatom a népi kultúra kutatása, megismerése – és az ismereteim továbbadása. A regős táborok alkalmával sokszor megfordultunk Erdélyben, ami szintén meghatározó élmény volt számomra. Magam is részese voltam a mozgalom által szervezett cserkész-táncházaknak és kézműves hétvégeknek. Jó látni, hogy a cserkészek közössége ma is él, országos szinten több százan erősítik ezt az irányt.
– Mikor dőlt el, hogy végleg ezen a területen maradsz?
– A pályaválasztás idején már nem volt kérdéses számomra, hogy mit szeretnék. Az egyetemet Debrecenben kezdtem el, majd az ELTE-n fejeztem be, és bár kétszakos voltam (a másik szakom a történelem), egyértelműen a néprajz érdekelt. Mongolisztikát, magyar őstörténetet tanultam, beleástam magam az ázsiai vonal tanulmányozásába. Aztán a kézzel foghatóbb témák kezdtek érdekelni, így kötöttem ki a folklórnál. A tanulmányaim ma is az időm egy részét kitöltik, hiszen épp a doktori disszertációmat írom, a 19. századi vőfélykönyvek témakörében. Az pedig, hogy a Herman Ottó Múzeum munkatársa lehetek, nagy szerencse és öröm számomra. Munkaköröm mindazt biztosítja, ami érdekel, nagyon összetett a terület, amelyen mozoghatok. Mellette a Jezsuita Gimnáziumban néprajzot tanítok, ami szintén kedvemre való elfoglaltság.
– És még nem esett szó az Esztenás együttesről…
– Az Esztenás valójában már a kilencvenes évek első felében ébredezni kezdett, bár még más felállásban és más néven. Létezett ugyanis egy kis autodidakta közösség, amely csángó zenét játszott és táncházat működtetett a Vianban. Velük kerültem kapcsolatba, és mivel korábban tanultam furulyázni, időnként beálltam zenélni közéjük. 2003-ban létrehoztuk az Esztenást, ennek a táncházi mozgalomnak az utódjaként, immár hivatalosan is. Érdekes, hogy a jelenlegi formáció szinte minden tagja részese volt a tíz évvel korábbi megmozdulásnak valamilyen formában – zenészként vagy táncosként. Nagy öröm, hogy a Nyilas Misi Ház befogadott bennünket, hiszen így van egy állandó helyünk, ahol megtalálnak bennünket azok, akik nyitottak a témára.
– Néhányszor magam is jelen voltam az Esztenás-táncházban. Ami mindig meglepett és örömmel töltött el: a felszabadultság, az áradó energia…
– A táncolók és a zenészek kölcsönösen inspirálják egymást, ebben ez a gyönyörű. Órákon át improvizálunk, a táncosok pedig minket is, egymást is doppingolják a lelkesedésükkel. Kell ez az egymásra hangolódás ahhoz, hogy a zenénk igazán élni tudjon.
– Jó érzés, hogy a gyerekek is otthonosan mozognak a zenétekre…
– Nagyon fontosnak tartjuk a gyermek-táncházunkat, hiszen a népzenére nevelést már gyermekkorban meg kell kezdeni ahhoz, hogy a népi kultúra értékei átörökítődjenek a jövő nemzedékekre is. Egyre több szülő érzi lényegesnek azt, hogy a gyermekét a népi hagyományok ismeretére nevelje. Épp ezért felnőtt CD-nk után hamarosan megjelenik gyermek CD-nk is, amelyet épp ezek az elszánt szülők kértek tőlünk.
– Az Esztenás Fesztivált is a közönségigény hívta életre?
– Az első időktől sokat jártunk külföldre, és mindenütt úgy tűnt, hogy szükség van a zenénkre. A felkérések egymást követték, így aztán megszületett bennünk a gondolat, hogy a Nyilas Misi Ház udvarán is jó volna egy össznépi fesztivált elindítani. Nem koncertzenekarokat hívunk, hanem olyanokat, akik népi zenét játszva táncba hívják a jelenlévőket. Több nemzet képviseltette magát tavaly is a fesztiválon, és reméljük, ez évben is így lehet. A lelkesedés megvan hozzá, azonban egyértelműen támogatókra, szponzorokra van szükségünk ahhoz, hogy az idei megvalósulás is biztos legyen. A külföldi együttesekkel való kapcsolat egyébként egyre erősebb, májusban például balti turnéra indulunk.
– Ezek szerint elkeseredésre nincs ok – a hagyományápolásra van igény az országban?
– Nehéz erre válaszolni, hiszen az, amit ma látunk – a népi kultúra másodlagos továbbélése, azaz a folklór jelentkezése egy teljesen más, városi közegben. Optimista vagyok a kérdésben, hiszen egyértelműen szükség van a népi kultúrára, de úgy, hogy közben annak hívei képesek önmaguk maradni, a 21. században. A modern életvitel befogadja a hagyományt, az ősi tudást – ez a titka a táncház-mozgalom sikerének is. Ez a harmonikus együttélés az, ami erő és érték abban, amit a népi kultúra követői felvállaltak, misszióként.
