2024. 04. 20. szombat

Tivadar
1 EUR 395 HUF
1 GBP 462 HUF
Fantom

Fantom

FantomA Madách Színháznak köszönhetően – sok év lemaradással – végre lehetőségem nyílt megtekinteni Andrew Lloyd Webber egyik legismertebb és legnépszerűbb, Magyarországon is immár több mint ötszázszor előadott musicaljét, Az Operaház Fantomját. Mivel már korábban olvastam Gaston Leroux azonos című regényét, és a néhány éve bemutatott musicalfilmet is láttam, nem igazán tudtam, mire számítsak, mivel nem tudtam elképzelni, hogy ezt a művet, hogy lehet színpadra állítani. Nos, megoldották.

 

Már a függöny felgördültének pillanatában tudtam, miről maradtam le azzal, hogy eddig nem néztem meg – csak nagyon kevés előadás volt olyan hatással rám, mint a Fantom története. Varázslatos, a Kocsák Tibor dirigálta zenekar által előadott Webber-dallamok, lenyűgöző látvány, tökéletesen érzékelhető hatások, igazi, élethű Kentaur-díszlet, Vágó Nelly-féle mégis precíz, arányos jelmezek – mindezek érthető, kreatív rendezéssel (melyet Szirtes Tamás, a színház igazgatója jegyez), és fantasztikus egyéni teljesítményekkel megspékelve.

Igaz, a januárban már az ezerháromszázadik előadását ünneplő Macskákhoz képest szinte még gyermekinek számít a Fantom „életkora”, ám Magyarországon általában már ötszázon túl kifelé áll a darabok szénája. Ezzel a művel ez vélhetően nincs így – épp úgy teltház volt, mint a premier környékén. Érezhet, hogy még a többedjére jegyet váltó nézők is ugyanúgy élvezték az előadást, mint első-fantomozó társaik, és miután kevés olyan hangot hallottam az előadás végén, amely gazdája nemtetszéséről árulkodott, így talán nem minden alap nélkül jósolok még sok estét a Fantom számára.

Akinek szerepét aznap este Sasvári Sándor játszotta. Azaz nem csak játszotta – ő maga volt a Fantom. Nem csak elénekelte dalát, át is érezte azt. Nem csak bemutatta szenvedését, ő maga is kínlódott. Nem Sasvárit láttuk akkor a színpadon, hanem magát a párizsi operaházban élő rejtélyes torzszülöttet. Itt szeretném kiemelni Pohárnok Ivánnak, a Fantom maszktervezőjének hátborzongatóan figyelemreméltó munkáját – amikor végre lekerül a rémalak arcáról a fehér álarc, minden egyes néző számára egyértelművé válik, miért tartják őt szörnyetegnek az emberek.

Az Operaház fiatal tehetségét, Christine Daaét Mahó Andrea keltette életre. Nagyon pozitív csalódás volt számomra, hisz – bár egyedi hangjából származó fantasztikus adottságaival tisztában voltam – eddig egyszer, az Anna Karenina Kittyjeként láttam színpadon, abban a szerepben pedig nem fogott meg játékával. Ezúttal azonban semmi kétely nem merült fel bennem vele kapcsolatban – Christine tényleg élt a színpadon.

Christine imádója, sőt szó szerint lovagja, Raoul de Chagny Vikomt szerepében Homonnay Zsoltot láthattuk. Az Adagio és az Operettszínház művésze kitett magáért – amellett, hogy ezúttal is ’hozta’ szokásos szövegtévesztését – élethű, mondhatni a könyvből kilépő Raoult láthattunk tőle. Amikor védelmeznie kellett szerelmét, azt tette, amikor a romantikus lovagot kellett ábrázolnia, azt láthattuk tőle. Kissé komikus volt látni viszont az előadás elején öregemberként – főleg különösen magas hangszíne tette őt azokban a percekben hiteltelenné. Ez azonban nem hagyott nyomot későbbi jeleneteire.

Carlotta, az Operaház sztárénekesnője szerepében Sáfár Mónikát láthattuk. Bár sokan kritizálják őt játéka miatt, nekem korábban, a Marica Grófnő címszerepében is tetszett a produkciója, és most sem éreztem semmi hibát előadásában. Tökéletesen jelenítette meg a féltékeny, hisztérikus hajlamokkal bíró, egyre inkább háttérbe szoruló, kihunyó fényű csillagot, és csodásan énekelte el ezt a hangtechnikailag egyáltalán nem könnyű szerepet.

Partnere, Uberto Piangi tenor bőrébe Gerdesits Ferenc bújt. Nem könnyű feladat Piangit jól eljátszani, hisz meglátásom szerint a teljes cselekmény ideje alatt ez a karakter szorul leginkább háttérbe – általában nincs feladata azon kívül, hogy jelen legyen. Azt a kevést, ami jutott neki (elsősorban énekfeladatok) Gerdesits jól megoldotta, ő sem okozott csalódást.

 

Mindenképpen ki kell emelnünk a darab komikus vonalát képviselő André-Firmin operaigazgató-párost – Szerednyey Béla és Weil Robert rengeteg plusz apróságot, kreatív vicces momentumot vitt bele az előadásba, minden megjelenésük valamilyen humorral párosult – az iróniától a paródiáig szinte minden szerepelt kelléktárukban.

A további szereplők közül egy negatív és egy nagyon pozitív élményt szeretnék még kiemelni. Már nem először láttam a színpadon az ezúttal Meg Giryként megjelenő Ladinek Juditot, aki annak ellenére hogy szinte kétszer olyan idős, mint az általa megjelenített lány, maximálisan hitelesen állította színpadra a fiatal balett-táncost..

Bár amikor megtudtam a szereposztást, örültem, hogy Buquet-ként azt a Vikidál Gyulát láthatom, akit még korábban sosem volt alkalmam élőben megtekinteni, végül ez nem lett annyira kellemes emlék, mint az est többi része. Ugyan korábban már többektől hallottam, hogy Vikidál nagyon komoly hangproblémákkal küszködik, élőben szembesülni ezzel – ismerve a művész korábbi, erőteljes stílusát – megrázó volt.

Dicséret illeti továbbá a Madách Színház tánckarát, kórusát és zenekarát – külön kiemelve Kocsák Tibor karmestert, aki mondhatni együtt élt a darabbal – hisz az ő hozzájárulásuk nélkül korántsem lehetett volna ilyen maradandó, majdnem tökéletes ez az este.

Dicsuk Dániel

Érdekesnek találtad? Oszd meg a Facebookon!

Facebook

Kapcsolódó cikkek

További cikkek