A mai újkonzervatív politikai hatalom egyik fő jelszava: le a politikai korrektséggel, szüntessük meg a szabad gondolkodást ellehetetlenítő politikai és ideológiai tabukat!
Vegyük komolyan a kormányfő intelmeit, legyen, lehessen minden szabad emberi kétkedés tárgya!
Sokaknak így tűnik, hogy mifelénk a legtöbb tabu az egyházakat, az egyházak társadalmi helyzetét, szerepvállalásukat, feladataikat vagy épp privilégiumaikat, továbbá az állami segédlettel és számolatlan közpénzzel megtámogatott újevangelizációs folyamatot veszi körül. A fentieknek már puszta megemlítését is ellenséges, istentelen magatartásnak tekintik, amiért politikai kiátkozás, megbélyegzés, a megvádolt dehumanizálása a legcsekélyebb büntetés.
Az egyház két világ egyesülése. Az egyház egyfelől jelenti a „láthatatlan egyházat”, a lélek egyházát, a mennyei egyházat, amely a szentek közössége.
De az egyház a látható egyház is, a hitben osztozó emberi közösség is, az e világi intézmény, amely – mint Szent Ágoston óta tudjuk – szentekből és bűnösökből áll. Amennyiben tehát emberi közösség is az egyház része, akkor az egyházhoz – értelemszerűen – hozzátartozik a tökéletlenség, a tévedés, a bűn és a rossz. Az isteni küldetést az ember sokszor csak töredékesen és tökéletlenül képes teljesíteni.
Épp a fentiek miatt kísérte az egyház (minden egyház) életét számtalan vita, súlyos konfliktus, s ezért történtek meg az egyházszakadások, a szkizmák, és ezért születtek újabb és újabb egyházak, felekezetek, amelyek egymással is folyamatos vitákban álltak, és a közös hagyományt, Isten kinyilatkoztatott szavát eltérően értelmezték.
Na de akkor térjünk vissza a tabukhoz! Ha már Orbán azokat akarja döntögetni.
A tabuk ledöntése vonatkozik az egyházak működésének szabad megítélésére?
Miért nem nyilváníthat véleményt a laikus társadalom akár e világi, ősi intézményekről, amelyeket emberek irányítanak és vezetnek?
Felvethető-e hívők és nem hívők számára, hogy az egyház vajon egyformán tekint-e Isten teremtményeire, akiket a teremtés során Isten nem szőkének vagy barnának, nem fehér vagy fekete bőrűnek, nem ilyennek meg olyannak, hanem kivétel nélkül mindannyiunkat embernek teremtett.
Nyilvános beszélgetés tárgya lehet-e, hogy a főpapi jómód hogyan fér meg (megfér-e?) a hívek sokaságának nélkülözésével?
Szabad-e kritika tárgyává tenni a klérus egy részének szenvtelenségét a menekültek szenvedéseivel szemben?
Rendben van-e, hogy egyes egyházi intézmények különböző, más intézményeknek nem járó kedvezményeket kapnak?
Rendjén van-e, ha az egyházak gazdálkodására, vagy az általuk esetlegesen elkövetett bűnök vizsgálatára más szabályok vonatkoznak, mint a világi személyekre?
Lehet-e vita tárgya, hogy sokak szemében a legnagyobb keresztény egyházak mintha inkább volnának az államhatalom intézményei, az e világi hatalom ideológiai erőforrásai, semmint az Isten teremtette ember irgalmas vigyázói?
Istentelen igény-e világi hatóságnak vizsgálni a manapság gyakorta felmerülő papi abúzusok ügyét, becsületet, tisztességet, elégtételt szolgáltatni a sértettek, méltó penitanciát kiróni az elkövetőkre?
Jézus nem bántani, hanem a gonosztól megszabadítani akarta az embert.
A fentiek csak kérdések, nem állítások. Ám szabad-e kérdezni? Szabad-e vitatkozni, szabad-e akár sokszáz vagy akár kétezer éves intézmények világi létmódjával szemben kritikai észrevételeket megfogalmazni? Avagy már a puszta kérdések felvetésétől egyházellenessé válik az ember?
Mert ha igen, akkor hogyan is értendő az a rendre ismétlődő orbáni álláspont, miszerint, ha bizonyos dolgok megvitatása nem engedélyezett, vagyis tabusított, akkor az a liberális véleménydiktatúra miatt van? Lenne tehát konzervatív, keresztény, orbáni véleménydiktatúra is?
Mondjuk a következő kérdések előtt legyen ez az első.”
